Ligeti György 1963 és 1965 között, a Svéd Rádió fölkérésére írta meg a Requiemet. Az alig harmincperces profán gyászmise monolitját nem az áhítat hatja át, nem is az egyszerű emlékállítás vagy emlékezés, hanem a nem-felejtésre figyelmeztető gesztus. A mindenkori, akármilyen színű-előjelű terror áldozatainak értelmetlen és kegyetlen halála hallatszik ki belőle. Nincs benne direkt utalás privát veszteségekre és a megélt diktatúrákra, mégis belesűrűsödik a személyes és az univerzális.
 Katona László |
A hangjegyekbe zárt, elviselhetetlenig fokozott kilátástalanság sajátos szövetként tartja a Wéber Kata írta, 1945-től máig ívelő családtörténet-triptichont. Nem tolakszik semerre, nem illusztrál, nem atmoszférát fest; azzal organikusan válik eggyé. Ligeti zenéje morajlik, észrevétlenül bekúszik az érzékelési mezőnkbe, még a csöndekben is nyugtalanít. (Pedig akkor aztán teljességgel láthatatlanok a bochumi Jahrhunderthalle nézőtéri tribünjének jobb oldalára ültetett és állított Bochumi Szimfonikusok – vezényel: Stephen Sloane – és a Nemzeti Énekkar tagjaival kiegészített Lett Állami Kórus tagjai: fekete függöny ereszkedik le rolószerűen, így a perifériára sem tolakszik be a kottatartókon világító lámpák fénye. Apróságnak tűnhet a rendezői vagy tervezői döntés, de értelmet nyer, ha arra gondolunk, hogy a látómező szélén mégoly diszkréten világító fény vagy egy épp nem színészi minőségben jelen levő muzsikus véletlen civil mozdulata mennyire megzavarhatja és kizökkentheti a nézői figyelmet.)
Három történetet látunk. A címeket, egy-egy nevet, méretes betűkkel vetítik ki.
Az első: Éva. A tágas térben embermagasság fölé felcsempézett, zöldességükben elmocskolódott falakból szabályos távolságra rózsátlan zuhanycsövek állnak ki. Három férfi érkezik (Katona László, Harald Kolaas, Rába Roland), első blikkre fizikai megjelenésükben, a testalkatok különbözőségében van valami komikus. Akkurátus, érzelemmentes, kötelességtudó mozdulatokkal kezdik a munkát. Szótlanul dolgoznak. Egyszerű takarítóknak vagy vegyvédelmiseknek tűnnek, ruházatuk nem jelöli ki, hol és mikor járunk (jelmez: Monika Pormale, Domán Melinda). Az ajtó rájuk csukódik, egyedül maradnak. Nincs tiszta csönd egyetlen pillanatig sem, apró, de semleges zajok, zörejek hangja teszi horrorfilmesen nyomasztóvá az atmoszférát.
Egyre elviselhetetlenebb nézni a férfiak munkáját: egyre több, hosszabb, vastagabb hajcsomót húzkodnak ki a zuhanyokból, a padló fémrácsaiból. Ijesztő és egyre fojtóbb a végtelen hajtömeg – fizikailag is, mert az egyik férfi (Katona László) életveszélyesen belegabalyodik –, az ismétlődés monotóniája és az abszurdig fokozás éjfekete és tragikus humora bizarr, de nem tiszteletlen vagy blaszfém módon oldja a kilátástalanságot és a rémületet. Hiszen egyértelmű: egy haláltábori gázkamrát látunk.
 Monori Lili |
Ám csodába illően még itt is képes élet fakadni: gyereksírás veri fel a halottak birodalmának sivár csöndjét. Váratlan, mesebeli (bibliai) fordulatként a rácsok és a haj alatt egy élő kisbabát találnak a férfiak, akik nem ünnepelni jöttek, mégis háromkirályokká válnak ott, ahol remény és élet nem fakadhat. És mégis. Megnyugodhat a nézői lélek, pláne, hogy szép lírai (élet)vízsugarak törnek fel a padlóból. Az állókép, a férfiak a gyerekkel, kifelé a gázkamrából, mögöttük a vízsugarak ívei – épp olyan, mint egy hollywoodi holokausztfilm utolsó kockája.
De ezt a történetet nem az álomgyárban fabrikálták.
Mert akkor biztosan nem folytatódna 75 évvel később. Léna. A négy fekete betűt egy fehér falra vetítik, ami úgy néz ki és akkora, mint egy lakótelepi ház egylakásnyi fala. Középen ablak, nincs rajta függöny. Egyetlen, az egészhez képest aprócska képkivágáson keresztül figyelhetünk – kémlelhetünk, kukkolhatunk – két nőt, anyát és lányát, Évát (Monori Lili) és Lénát (Láng Annamária). Kapcsolatukról hamar kiderül, hogy távolról sem idilli, a házfal két oldalán csorog a fájdalom: egy kamera Évára, egy kamera Lénára fókuszál. A nézőtér méretei miatt biztosan van gyakorlati ok ebben az élő film-színházi formában, hiszen így a közönség minden tagja azonos élményt kap az azonos jegyárért, de egyáltalán nem mondvacsinált vagy erőltetett a kamerahasználat, a látható operatőrök nem helyezik kívül a nézőt a történeten. A közelik elválasztják a perspektívákat, ám ettől áll össze és lesz érthető, sőt megérthető mindkét oldal igazsága.
A Berlinből Budapestre érkező Léna kiskamasz fiát, Jonast akkor veszik fel az elitiskolába, ha ki tudja fizetni a magas tandíjat. Neki nincs ennyi pénze, de ha igényt nyújtanának be a holokauszt áldozatainak létrehozott alaphoz, megoldódna a probléma. Léna észérvekkel él, nem akarja veszni hagyni a pénzt, Éva nem figyel, hárít, de higgadtan maszatol jelent, múltat illetően. Mintha nem is lenne demens, hanem nagyon is józan döntést hozott volna: a kibírhatatlan valóságot átírással, törléssel teszi feldolgozhatóvá. Ez az önvédő mechanizmus a túlélés egyetlen záloga, különösen itt, ebben az országban, a II. világháború óta eltelt évtizedek antiszemitizmustól sem mentes politikai-társadalmi konstellációjában. De az így élt élet, a fikciókra alapozva, vajon elfogadható-e?Vajon felülemelkedünk a kegyes hazugságon, és elfogadjuk igazságnak? Hogyan plántálódnak át a tagadással a traumák generációról generációra? Hogyan kell megtörni a hallgatást?
Elvi szinten könnyű választ adnunk. A konkrét esetekben viszont mindig ott az egyéni, az egyedi. Fel lehet-e egy olyan anyának hánytorgatni a tőle elszenvedett gyerekkori traumákat, aki Auschwitzban született, ezért nem tudja, mi a jó gyerekkor? És meddig fogadjuk ezt el, mikor lesz elegünk ebből a gonosz, mert vitán felül álló érvre alapozott érzelmi manipulációból? Mit kérhetünk számon egy ilyen esetben, egyetemes morális értékrendből fakadó vagy a mindennapi empátiánkra, az eszünkre vagy a szívünkre hallgatunk-e?
Amikor szétválik a házfal, nem csupán háttérrészletként látjuk a lakótelepi konyha-nappalit. Aprólékosan berendezett, hiperrealista Monika Pormale díszlete, benne minden, ami a kelet-európai ismerősség és otthonosság(hiány). Kétféle racionalitás ütközik a lakótelepi lakásban: a látszólag felszínes, valójában szívét rég megkérgesített, minden rosszat felejteni akaró anyáé, és a szeretni akaró, de jól szeretni nem tudó lányé – de hát hogy tudna, amikor nem volt kitől megtanulni? –, aki tisztában van azzal, hogy észérvei a semmibe hullanak. És miközben marják egymást, a vér meg a szív összetartja őket. Nagyon máshonnan nézik a világot, de az inverz perspektívák ellenére is letagadhatatlan a közöttük levő erős szövetség.
A túlélők alapjához a születési anyakönyvi kivonatot kell benyújtani, amiből Évának történetesen öt darab van. Az egyik református vallásra, Schwarz Éva névre kiállítva. Elhitték? – hitetlenkedik Léna. (Láng Annamária hanglejtése a meglepetés, a döbbenet és a nyilasok vagy nácik leostobázásának esszenciája. Monori Lili reakciójának mögöttese: ennyire pokolian röhejes a sors e tájon.) Léna rutinból, de nem kelletlenül, hanem a szeretet kötelességéből cseréli Éva pelenkáját. Akaratlanul is nézői azonosulásra késztet és felzaklat az írói érzékenység és az az intenzív színészi minőség, amit Monori Lilitől és Láng Annamáriától látunk. Tekintetek villanása, rebbenő mozdulatok, visszafojtott és robbanó gesztusok teszik tökéletesen olvashatóvá Éva és Léna kapcsolatának dinamikáját. Az amplitúdót a zsibbasztó tehetetlenség oltja ki. Nyugvópontra azonban nem jutunk.
 Láng Annamária. Fotók: Heinrich Brinkmöller-Becker |
Van egy pillanat, amikor a csapból nem jön víz. Ezt viszont csak utólag olvassuk jelként. Akkor, amikor – a szürreálist és a horrort ismét közös nevezőre hozva – a konyhaszekrény leglehetetlenebb helyeiről, fiókból, klímából, lámpából kezd szivárogni, folyni, elsöprő erővel ömleni a víz. (A moraj annyira erős, hogy a nézőtéren a mellkasban is érzi az ember.) Hiábavaló küzdeni ellene, az alattomos pusztítással nem lehet felvenni a harcot. Ez nem az élet vize, ez nem hoz megtisztulást.
Mit tartogat a posztapokaliptikus világ a kiskamasz Jonasnak? A ferde rámpa alján ülő gyerek arca csak a mobiltelefon fényében látható. Mögötte a vásznon Whatsapp-chatfal üzenetei futnak. A kommunikáció redukált nyelven, töredékes mondatokkal, emojikkal, gifekkel folyik. Cuki Pinokkióval és vicces vonatokkal zsidózik a kortárscsoport. Az antiszemitizmus jelenségének adaptációs és evolúciós képessége bámulatos.
A gyerekek, elöl, összesen tizenhárman, továbbra is a mobilt bámulják. (A trendet ne magyarázzuk, magyarázzák elegen.) A vászon mögötti üres teret zöld lézerfény határolja. A sötét semmiből lépnek bele az énekesek, és mint élőhalottak, a múlt és a jövő áldozatai közelednek, majd visszatűnnek a semmibe. A megjelenés, a lassúság, az eltűnés fenyegető. Nyugtalanító a transzcendencia. Az üres térben maradt nagy fehér labdára vetítve felhők úsznak. A színpadon béke lengett, az utcán meg valami borzalom.
Az előadás adatlapja a Proton Színház honlapján itt található.