Barnás Ferenc: Életünk végéig
2019.11.18.

A múlt megismerésének szikár nyelvű krónikása, a traumák kimondásához végletekig lecsupaszított nyelvet használó Aegon-nagydíjas szerző, Barnás Ferenc új könyvet írt. A regénybe lépve ezúttal is a már ismert Barnás-világban járhatunk. NAGYGÉCI KOVÁCS JÓZSEF RECENZIÓJA.

„Ez a könyv a képzelet műve. A szereplők a helyszínek és az események a szerző kitalációi, a valósággal való hasonlóságuk, netán egyezésük teljességgel véletlenszerű.” Ezzel a megszokott szerzői figyelmeztetéssel indul Barnás Ferenc legújabb regénye, az Életünk végéig. Ezzel és egy ajánlással: „Lilnek”. Az író szerzőként külön kiemel valakit, akinek szól a szöveg, ez is mindennapos, azonban a regény egyik főhősét, az elbeszélő szerelmét ugyanígy hívják. Nehéz lesz nem referenciálisan olvasni – ezt gondoltam hirtelen. Végül nem lett nehéz, de nem azért, mert a szerző könnyűvé tette. Hanem azért, mert Barnás ezúttal is, hasonlóan a nem kevés életrajzi elemet felvonultató előző köteteihez, a komoly személyesből végig ellát az általánosig. Ez az egyik nagy erénye a regénynek.


Az elbeszélő, akit népes családja Sepinek nevez, filozófus, zenész és könyveket ír. Budapesten él, de rengeteget utazik, családilag Pomázhoz kötődik, biztonsági őrként dolgozik, és a regényfolyamból azt is megtudjuk, hogy dolgozott kisegítő iskolában és levélkihordóként is. Idős édesanyja és édesapja van, tizenegyen vannak testvérek, egy közülük már nem él, a többiekkel valamilyen – kivel szorosabb, kivel lazább – kapcsolatban áll. Feleségétől régen elvált, a lányával nem, vagy csak alig tartja a kapcsolatot, viszont megismerkedett egy lánnyal, ő a regénybeli Lil, akivel aztán házasságot is köt és akivel együtt tulajdonképpen újrakezdi az igazán be sem fejezett életét. Az itt soroltak közül – a különböző íróportréknak, interjúknak köszönhetően – tulajdonképpen bármelyik információ az íróra vonatkoztatható, ráadásul az egyik könyvbéli monológ éppen arról szól, hogy Sepi megírta a családtörténetét, ami meg is jelent Ontogenea címen. Erre utalva mondja a regényben: „ki tudja meddig élek még és ebben a korban már nem tagadhatom el magam elől a saját valóságom fikcióját, gondoltam, mely fikcióba a családom történetének fikciója is beletartozott.” És hozzáteszi: a könyv írása alatt éreztem először, hogy ki és mi vagyok, hogy miért olyan a természetem, amilyen.”

Így áll a maga szerzőségével a főhős, amit a regény lapjain újra és újra megerősít, egy helyen egyenesen azzal, hogy azt mondja: „mindig is azon a véleményen voltam, hogy az olvasás elsorvasztja az értelmünket” – tehát az írás valamiféle önanalízis, esetleg terápia eszköze csupán, a létrejövő szöveg nem versenyezhet sem az azt előhívó emlékezettel, illetve az emlékezetet jelentő képekkel. Egyáltalán, a képekben gondolkozás, ami egyébként Sepi filozófiai kutatási témája is, bármi másnál fontosabb és magasabb rendű. A tudatalattiból feltörő képek, emlékek áradását próbálja megragadni, erről ír, de írásából kevés részletet kapunk, az biztos, hogy az általa is emlegetett Panofsky ikonográfiai elméletével vitázik. Nyernek tehát a képek, ez is lehet az oka, hogy a 450 oldalon keresztül tulajdonképpen reflektálatlanul, sokszor egyenesen végiggondolatlanul rohanunk végig az eseményeken.

Erősen indul Sepi bemutatkozása, kórházi ágyon fekszik, komoly betegséggel és fájdalommal küzd, ezután temetésről tudósít, majd beszámol mind hűvösebbé váló viszonyáról a lányával. Mindezeket, ahogy a későbbi eseményeket is naplóbejegyzésként közli, szűkre szabott kommentárral, az „ahogy történt” naturálisságával. Érzékletes példa erre egy mondat, az egyik testvérének betegségéről ezt olvassuk: „egy ideig még Iván diagnózisán tűnődtem, de aztán hagytam az egészet”. Ha ebből kíméletlenség érződik, az nem az elbeszélő, még kevésbé Barnás kíméletlensége, sokkal inkább az életé: információhoz jutunk, tudomásul vesszük és haladunk tovább. A feldolgozás pedig épp azért hiányzik, mert Sepi annyira szenzitív típus, hogy minden ingerre komolyan reagál: leginkább azzal, hogy úgy tesz, mintha nem léteznének ezek az ingerek. Ezért aztán komolyan sérül, mégpedig egy általa jól ismert metódus szerint: „Hirtelen valami azt súgta, hogy megint nehezebb napok várnak rám. Ismertem az újra és újra visszatérő lelki szenvedéseim ritmusát, ezért tulajdonképpen nem csodálkoztam a dolgon.” Ez a szenvedés azonban elsősorban még mindig a saját felnőtt létéhez kapcsolódik, a felnövéshez, az elszakadáshoz, a világban helyet találáshoz. Meglehetősen félelmetes, hogy mennyire önzőnek tűnik bizonyos szituációkban, például, mikor a lányáról, illetve az unokáiról van szó. Miközben az anyjához és apjához való viszonyát oldalakon keresztül elemzi, vagy éppen elrohan Svédországba, hogy ott élő testvére lányát meglátogassa egy pszichiátrián, a lányánál egy nagy útról hazatérve ez történik: „amikor beléptem a lakásba a két nagyobbacska fiú odarohant hozzám. (…) csitítgatta a harmadik fiát, a fel-felsíró Domonkost”. Az említett önzés abban áll, hogy csak azok az események, helyek, szereplők és ők is csak azokon a módokon jelentősek Sepi számára, melyekhez a saját fejlődése (ontogenezis) szempontjából belső érdek fűzi. Gondolkodásának távlata a múlt felé irányul, és miközben a pillanatokat uralja – rögzíti és lép is tovább – nincs benne az előreirányultság. A múlttal való minimális kiegyezés legkisebb esélye sem mutatkozik, így pedig érthető, hogy hiába a jelen folyamatos narrálása, a mindig jelen lévő magyarázó, elemző hang: a kísérletek kudarcot vallanak. Sepi nincs a jelenben, a regényfolyam hömpölygésében úgy vész el, hogy eközben legerősebb vágya a családállítás eszközével a saját maga felállítása volna. „Akárhova néztem, olyan férfiakat és nőket láttam, akik jelen voltak a saját valóságukban. Ezeknek az embereknek valóságuk és jelenlétük volt. Nekem egyik sem.” – teszi ezt a teljes regényhez mottóként illeszthető megállapítást a távol-keleti tartózkodása során az ott élők mindennapjait vizsgálva. Holott Lil személyében társra talált, kettejük közös élete és annak harmonikus, az addigi szerelmi tapasztalataihoz viszonyítva már-már idilli volta eléggé valóságosnak és jelenvalónak látszik. Olyannyira, hogy a regény zárómondatai – rímelve a regény címére – arról szólnak, hogy kettejük kapcsolata, a közös akarattal berendezett jövő elkezdődik.

A fentieket nem elsősorban azért soroltam fel, hogy megmutassam, egy újabb önéletrajzi (több mint) ihletettségű regénnyel van dolgunk, mely az életközepi válságban és azon túl ábrázolja a független, szabadságvágyó, nehéz gyermek- és fiatal felnőttkorú magyar értelmiségit/művészt. Minden boldog művész egyformán boldog, minden boldogtalan pedig a maga módján az – hogy tolsztojosan fogalmazzak. Van, aki szereti és lelkesen olvassa a bizonyos részeiben valóban különböző, mégis fárasztóan ugyanazt mondó regényeket, de lehetnek olyanok is, akik azt mondják: ezt már olvastam. Én utóbbiak közé tartozom, s ha nem lenne ennek a regénynek is jellemzője az általam nagyon kedvelt szikár, minimálisra húzott, sok esetben szó szerint alsó regiszterekben megszólaló Barnás Ferenc-féle nyelv, nem biztos, hogy végig tudtam volna olvasni. Azonban, mivel a történeteket már ismertem, jutott elég időm a Barnás-próza kiemelkedő karakterjegyeit élvezni. A szerző részvéttel teli szereplőkezelését, ahogy pár mondatban is képes teljes, így objektívnek mondható, tehát igazságos ábrázolásra. A párbeszédek élességét, a leírások pontosságát, az egy-egy történetrészhez látszólag nem illő, mégis szervesen illeszkedő apró jelenetek bevágását. Azt az elbeszélő által megmutatott hatalmas mennyiségű kisvilágot, melyeknek működtetése a könyvön belül: bravúr. És ahogy Sepi kedélyállapota a regényben, bennem is hullámzott a kérdés: hiteles-e a hangja. Hol annak éreztem, és elismerően bólogattam, hol felháborodtam, hogy a szerző nem tudja, mit akar. És nem úgy értve, hogy bizonyos részeknél igen, máshol pedig nem, hanem a teljes szövegre vonatkoztatva. A végeredményt nem tudom. Bennem másodszor olvasva is eldöntetlen a kérdés. Mert Sepi „ülni nézelődni, mélázni” szeret a legjobban, és ehhez képest ez az, amit a legkevesebbszer enged meg magának, ehelyett folyton úton van, intéz, küzd és önelemez. Száz és száz oldalon keresztül próbálja a múltját a maga számára emészthetővé tenni, vív az apjával és később az apja árnyával, megértést, sőt, szabadságot követel, de viszonylag keveset tesz azért, hogy hasonló szituációban megértésben és szabadságban részesítse a lányát. Már említettem, hogyan beszél az unokáiról („két nagyobbacska fiú”, „harmadik fiú”), de fontos kérdés számára, hogy a testvére gyermekének esküvőjén a vacsora melyik részére hivatalos. Miközben pontosan tisztában van azzal, hogy a tetteinek minden esetben következményei vannak, hogy a világ ok-okozati módon van berendezve, a szánandó esendősége is megmutatkozik: hiába tudja, mit kellene, mégsem képes mindig azt tenni, mondani, legkevésbé gondolni, akarni.

Az Életünk végéig az elveszett, vagy sosem létező, de megtalálható önazonosságról szóló regény, melyben nemhogy helye van a kételyeknek, hanem ezek szervezik elsősorban a szöveget. Katarzis nincs, ahogy megrendülés sincs, minden beleoldódik az eseményekkel teli hétköznapokba. A megértésre és a jelentések teljes megismerésére kevés a főhős esélye, ezzel együtt közel ötszáz oldalon keresztül jó szurkolni neki, hátha mégis sikerül. Vagy neki, vagy az olvasónak, utóbbi eset jóval valószínűbb.

A Kalligram kiadó és különösen a szerkesztő, Tóth-Czifra Júlia ezúttal is kiváló munkát végzett, a könyvtárgy formájában is méltó a tartalomhoz, a szöveg pedig szinte hibátlan.

Szerző:  Barnás Ferenc,  Cím:  Életünk végéig,  Kiadó:  Kalligram,  Kiadás éve:  2019,  Oldalszám:  456 oldal,  Ár:  3990 Ft