Beszélgetés Deborah Zoe Lauferrel
2019.11.04.

Októberben mutatták be a Belvárosi Színházban Deborah Zoe Laufer Szemünk fénye című darabját. A szerzővel beszélgettünk hagyományról, vallásról, széthulló kultúrákról és Csehovról. MERÉNYI ÁGNES INTERJÚJA.

Revizor: „A darabjaim olyan dolgokról szólnak, amik zavarba ejtenek. És aggasztanak… A problémákat nem oldom meg a darabjaimban. Általában több a kérdés és a bizonytalanság a végén, mint az elején.” Ezt a honlapján olvastam. Mi ejtette zavarba és mi aggasztotta a Szemünk fénye esetében?

Deb Laufer: Sok kérdésem van a vallással kapcsolatban, hogy mi a haszna, mit ad az embereknek és mitől fosztja meg őket. Érdekes megfigyelni, hogy vajon a törvény betartása kárpótol-e a veszteségért. Sokan kételkednek abban, legalábbis az Egyesült Államokban, hogy az ateisták is élhetnek erkölcsös életet. Az ateisták roppant gyanúsak. Szóval annyi, de annyi kérdésem van a vallással kapcsolatban.

R: És kapott rájuk válaszokat?

DL: Főként keresgélek. Tulajdonképpen még sosem mondtam el interjúban, de ateista vagyok. Egy mélyen vallásos országban élek, amely egyre vallásosabb. Az USA-ban bárkit megválasztanak elnöknek, aki BÁRMELYIK vallás híve, de egy ateistát soha. Ilyenformán kívülállónak érzem magam, ami egy író számára ideális pozíció. Nagyon érdekelnek a vallás és a tudomány találkozási pontjai, ahol ezek a területek összekapcsolódnak vagy épp összeütköznek. Rendkívül megnyugtató lehet vallásosnak lenni, a túlvilágban hinni. Nagyon megkönnyítette volna az életemet, ha ezt tudtam volna a gyerekeimnek kínálni, de hát egyszerűen nem így vagyok összerakva.

R: A vallás sok szigorú szabályt és kötöttséget ró a híveire. Persze sok terhet le is vesz a vállukról.

Deborah Zoe Laufer
Deborah Zoe Laufer

DL: Pontosan ilyesmikkel birkózom a darabjaimban. Van valami vigasztaló és szép abban, ha a származásunk hosszú történetére tekinthetünk vissza, ha tudjuk, honnan jöttek a mieink. Ez olyan érték, ami ahhoz a következtetéshez vezet bennünket, hogy ha ilyen hosszú a múltunk, akkor nagy jövő is áll előttünk. Szóval jó kiindulási pont. Amit viszont nem értek, az az, hogy mostanában az emberek előszeretettel használják ezeket a divatos genetikai teszteket arra, hogy megtudják, honnan származnak. És ezek a tesztek szerintem… hát én idegenkedem tőlük. Nem hiszem, hogy bármit megtudunk belőlük. Az vagy, aki vagy, amit teszel, amit mondasz, amilyen hatást gyakorolsz másokra. Nem az vagy, amit a genetikai profilod sugall. Te döntöd el, ki vagy.

R: De ezek valószínűleg biztonságérzettel töltik el az embereket, és olyan tudományosnak tűnik, hogy tudhatom, 34%-ban ez vagyok, 20%-ban az, 15%-ban meg amaz.

DL: Hát igen, de eredetileg mindannyian az ősóceánból jövünk. Tök mindegy, hogy azt kívánjuk-e bizonyítani, hogy a román királynő leszármazottai vagyunk vagy másé.

R: De az emlékek, az emlékezés és a hovatartozás nagyon fontos. Nem csak ma, mindig is az volt. A visszatekintés, a származás és a családi hovatartozás roppant szatirikus színben tűnik fel a Szemünk fénye című darabban. Az egyik családtag a vallási előírásokat és a családi szokásokat nagyon szigorúan betartja, a többiek meg fütyülnek rájuk.

DL: Pontosan. Az összetartozás érzése minden gyermekben egyre halványabb.

R: A vallás része még az identitásnak?

DL: Igen, nagyon is. A törzsi összetartozás és a közösség érzését nyújtja, közös hátteret, közös rítusokat. Különösen a halál közelében fontos ez, mert a rítusok segítenek, megmondják, mi a teendő. Gondolkodás nélkül végezzük az előírásos mozdulatokat, a szertartás részeit, mert erre tanítottak bennünket. És nem vagyunk olyan lelkiállapotban, hogy mindenen külön gondolkodjunk.

R: A Szemünk fényéből világosan kiderül, mennyire fontos Önnek a család és a közösség. Megjelenik ez más darabjaiban is?

DL: A legtöbb darabom válaszokat és megváltást kereső emberekről szól. Olyanokról, akik szinte mindenre képesek ezért. És végül a saját életükben, illetve a velük együtt élők életében találják meg. Nagyon egyszerű leértékelni, lebecsülni a saját életünket, másra vágyakozni, azt hinni, hogy a szomszéd füve mindig zöldebb. Egyik kedvenc darabom Thornton Wilder A mi kis városunkja, amelynek az üzenete az, hogy egy életed van, az időd rövid, gyerünk, éld az életed! Felejtsd el a sérelmeidet, felejtsd el a múltat, ahová mindig visszavágysz, az életed itt van! Ez egy amerikai klasszikus, de az én darabjaim is ekörül forognak. Nézz körül és éld a saját életedet!

R: Jó, hogy említi Wildert mint ihletőt. Vannak a darabjainak más „hozzávalói” is? Mennyi Csehovot, mennyi Albee-t, mennyi Arthur Millert, esetleg Eugene O’Neillt találunk bennük?

Szamosi Zsófia a Szemünk fénye című előadásban.
Szamosi Zsófia a Szemünk fénye című előadásban.

DL: A Szemünk fénye természetesen egy Cseresnyéskert-parafrázis. Egy zsidó Cseresnyéskert New York állam északi részébe helyezve, egy otthon, egy család, végső soron egy kultúra felbomlásáról. Csehov az egyik legfőbb ihletadó forrásom. Nem csak ebben a szövegben, de a Weehawkeni három nővér című darabomban is. Az ő álmuk az, hogy visszajussanak gyermekkoruk színterére, Manhattenbe, ami egy negyedórás vonatútra van tőlük, de mégsem képesek ezt megvalósítani. Itt is ugyanaz az üzenet: tedd meg, amit akarsz, és lehetőleg ma tedd meg, mert holnap már talán késő lesz. Persze Beckett hatását is érzem. Bárcsak több női drámaíró műveiből tudnék inspirációt meríteni, de sajnos nem túl sok van a kánonban. De Marsha Norman például ilyen, akit nagyon szeretek, ő tanárom volt a Juilliard College-ban. A női írók darabjait még mindig sokkal nehézkesebben viszik színre. Marsha Norman és July Jordan végeztek egyszer egy kísérletet: elküldtek egy szinopszist egy levél kíséretében ötszáz színigazgatónak és művészeti igazgatónak azzal a kérdéssel, hogy kívánják-e elolvasni az egész darabot, tetszik-e nekik a főszereplő, és egyáltalán, volna-e kedvük színpadra állítani a darabot. A levelek felét Mike Smith, a másik felét Mary Smith néven írták alá. A férfi aláírást viselő levelek túlnyomó része pozitív válasszal jött vissza, de a művészeti vezetők még csak el sem akarták olvasni a női szerzőjű műveket…

R: Ez elég hihetetlen.

DL: Valóban, mégis így volt, mivel patriarchátusban élünk. És még a női színigazgatók is jórészt visszautasították a lehetőséget. Volt egy másik felmérés is, amelyből kiderült, hogy a New Yorkban bemutatott darabok mindössze 11%-át írta nő, miközben közel azonos számú férfi és női színműíró tevékenykedik itt. Igaz, ez úgy tíz évvel ezelőtt történt, most ugyanez az arány közel 30%, ami javulást mutat.

R: Visszatérve Csehovra: úgy éreztem, hogy a darabban kevesebb csehovi dialógus volt, inkább valóságos és szellemes párbeszédeket hallottunk. Ez inkább Albee-hoz teszi hasonlóvá. Egyetért vagy erőltetett összehasonlítás ez?

DL: Nem erőltetett. Albee elképesztően jól felépített dialógusokat ír, ahol a felszín alatt mindig történik valami, amit azonban nem tudunk, csak gyanítjuk, hogy valami nagyon nincs rendben. Aztán amikor egy robbanásszerű konfliktusban kiderül, micsoda, hirtelen rájövünk, mi okozta a sok furcsaságot. Még egy inspirációs forrást hadd említsek: Craig Lucas darabjait és az ő „akkor is szeretnél, ha…” kísérletét. Ezt az End days című darabomban egészen szélsőségesen használtam fel. Itt egy idős zsidó házaspár gyászolja a szeptember 11-i tragédiát, a férj olyan depressziós, hogy egész nap pizsamában jár-kel, a feleség pedig kitér, és szó szerint Jézus követőjévé szegődik.

R: A hagyomány mindig jelentős szerepet játszik a darabjaiban?

Péter Kata, László Lili. Fotók: Orlai Produkció
Péter Kata, László Lili. Fotók: Orlai Produkció

DL: Igen, mindig. Az elmúlt években, az utolsó három-négy darabomban sokat írtam tudományról, új tudományos eredményekről, azokról a nagy változásokról, amelyek a tudásunkban és a lehetőségeinkben következtek be. Ez jó nézőpont ahhoz, hogy szemügyre vegyük, mi veszett el az új vívmányok következtében. Így is tekinthetünk a hagyományra. Például amikor elterjedt az írásbeliség, az emberek egy része attól tartott, elvész a szóbeli hagyomány, a történetmesélés képessége. Amikor bejött az életünkbe a televízió, akkor attól féltek, hogy megszűnik az olvasás, a színház, a mozi. Minden újdonság valaminek a halála egyben. Ez a haladás: veszítünk és nyerünk is. Az emberiségnek kezdetben meglehetősen emelkedett nézetei voltak magáról, például hogy a Nap kering a Föld körül, vagy hogy az állatok nem is éreznek, de persze kiderült, hogy a Föld kering a Nap körül, és az állatok genetikailag és neurológiai szempontból sokkal közelebb állnak hozzánk, mint képzeltük.

R: De hát ez inkább az intézményekre és felfedezésekre vonatkozik. A hagyomány inkább spirituális és intellektuális természetű dolgokból áll, és ezek lassabban változnak.

DL: Ez igaz. Nekem például nem volt bar micvám, de tisztában vagyok a dolog szépségével és jelentőségével. És tudom, hogy ha eltűnik ez a hagyomány, az veszteség. Minden kihaló állat- és növényfajtát meggyászolok, a kihaló nyelveket még inkább. Egy teljes világ, teljes civilizáció süllyed el egy kihaló nyelvvel.

R: Mennyire elégedett a Szemünk fénye magyar bemutatójával?

DL: Alig tudom szavakba önteni! Nagyon-nagyon! A rendezővel, Szabó Mátéval, és a színház vezetőjével, Orlai Tiborral is jó ideje kapcsolatban állok már, így tudom, hogy a legjobb kezekben volt a darab. Máté olyan alaposan foglalkozott a szöveggel, ami ritkaság. A jellemfejlődésről és a motivációjukról annyira elmélyült kérdéseket tett fel, amivel már rég nem találkoztam. Vagy egy hónapig tárgyaltunk arról, ki mit csinál és miért. Ez volt az oka, hogy úgy döntöttem, eljövök, hogy a saját szememmel lássam az eredményt. Pontosan azt és úgy állította színpadra, amit megálmodtam, ezért borzasztóan hálás vagyok. Boldog voltam, hogy ennyire értette a darabot, és ennyire kötődött hozzá. A közönség is nagyon jól fogadott mindent, ami a színpadon történt.

R: Mik a további tervei? Min dolgozik most?

DL: Chicagóban rendeltek tőlem egy darabot még régebben, amit már öt helyen bemutattak. A következő bemutatót magam fogom rendezni Baltimore-ban jövő januárban. Amikor elkészültem a darabbal, a művészeti igazgató elhívott kávézni, és azt mondta: úgy gondoljuk, hogy ez a darab igazából trilógia, tehát most megrendeljük a második és a harmadik részt. Nemrég fejeztem be a második részt, a harmadik még előttem van. Ennél nagyobb ajándékot nem is kaphat egy drámaíró.

R: Átlagosan mennyi idejébe telik megírni egy darabot?

DL: Volt olyan darab, amit két évbe tellett. Persze darabja és témája válogatja. Általában rengeteget kutatok és gondolkodom előtte, de maga az írás nem tart túl hosszan. Persze amikor befejezem, már más ember vagyok, mint amikor elkezdtem, és ez meg is látszik a szövegen, szóval sokat kínlódom és igazgatom, hogy összeálljon. De ha gyorsan írok, még bennem van az eredeti szikra és energia, tehát minél gyorsabb a dolog, annál jobb.