POSZTADOKKAPOKALIPTIKUS/ POSTAPOCAPITALIST - Mécs Miklós, Mécs Miklós, Mécs Miklós, Mécs Miklós (+ Fischer Judit és a Sz.A.F.) kiállítása / Trafó Galéria
2019.10.30.

A Trafó kiállítóterme ágyakkal telt meg, közöttük éjjeliszekrények, asztalok, tárgyak és egy eredeti serrano sonka. Egy kórterem vagy szanatórium, kollégium, esetleg menekültszálló képzetét kelti. Mécs Miklós gyerekkorának ismert tárgyai ezek. A kiállítás idejére ő is beköltözött velük és azt várja, hogy valaki csatlakozzon hozzá. TÓTH DITTA ÍRÁSA.

A 20. század második felének művészeti gyakorlatai hatékonyan értelmezték újra a művész-mű-befogadó hármasságát és hagyományos szerepeit. Így a 21. század már kellő nyitottsággal fogadta az olyan művészeti aktivitást, amely a befogadói tapasztalat módosítását vette célba, illetve a passzív nézői pozíció feladását és aktív résztvevővé alakítását kísérelte meg. Ezenkívül azóta is folyamatosan felteszi azt a kérdést, hogy a műalkotás ellenáll-e a kiüresedett, elanyagiasodott társadalmi nyomásnak, és betölti-e azt a funkcióját, mellyel az egyént a szorításból kimenekítheti. Ebbe a vonalba illeszkedik Mécs Miklós munkássága is. Intermédia művészként - a Sz.A.F. (Szájjal és Aggyal Festők) formációban Fischer Judittal együtt dolgozva - játékos formában reagál az aktuális társadalmi szükségletekre. POSZTADOKKAPOKALIPTIKUS című installációjának központi témája a személyes emberi kapcsolódásokon alapuló közösségi élmények megvédése, létjogosultságának bizonyítása, némi nosztalgikus utánérzettel. Kritikai szempontjait a létező valóság cselekvési sémáihoz igazítja, annak elemeit használja fel. 
 

Már a kiállítótérbe való belépés is meglepő tapasztalat. A bejáratnál ingatagnak tűnő macskakövekkel borított, előttük, a lábtörlő helyén egy mérleg. Ki sem lehet kerülni. A használatban lévő ágyak látványa tovább bizonytalanítja a belépést, hiszen ezt a közösségi teret sajátos intimitás hatja így át, a másik életterébe való behatolás bizarrsága. A látogató már a belépéssel a folyamatok résztvevőjévé válik, a műnek mint eseménynek az alakítójává és kiteljesítőjévé, hiszen az installáció dinamikája az interszubjektív kapcsolódások különféle módozatain keresztül szeretne érvényesülni és hatni. A mű, bár bejárható térben terül szét, mégis túlmutat saját térbeliségén, és inkább egy átélt időtartamként, esetleges párbeszédek lehetőségeként definiálja önmagát. A mű találkozásokat generál, átrendezi a művész-befogadó viszonyrendszerét és egy közösen megtapasztalható eseménnyé válik. Mindezt úgy, hogy közben semmit sem kényszerít ki, nem hoz kellemetlen helyzetbe, inkább érintkezési formákat kínál fel. A rengeteg régi, gyerekkorból ismert tárgy finoman csalogatja elő az emlékeket, a meglepő tárgytársítások inkább megmosolyogtatják, mint megdöbbentik a látogatókat. A bizalmunkba férkőznek, beszélgetéseket indítanak. A műalkotáshoz való hozzáférés problémája is feloldódik így. Az interszubjektivitás tehát nemcsak a műnek mint eseménynek a társadalmi keretét jelenti, hanem működési stratégiájának lényegét is.  
 

A SZ.A.F. projektek az elidegenedett, tőke által vezérelt emberi valóságunk megfigyeléséből indulnak ki, ehhez igazítják konceptuális eszközkészletüket és az alkotói tevékenység szerepére vonatkozó reflexióikat is. Ez itt egy kísérleti tér, amely nem egy utópikus, párhuzamos valóság létrejöttén fáradozik, hanem a létező világunkhoz igazítva menekülési útvonalakat ajánl fel a meglévő társadalmi és tömegkommunikációs jelenségek újrahasznosításával. A cím szóösszetételeinek játékossága is ezt az értelmezést erősíti.  Mécs gondosan összerendezett személyes tárgyai, leírt és megjelenített gondolatai, ötletei mind kitárulkozások és egyben felajánlások is, melyek a „gyóntatóágy” használatára invitálnak, hasonló tapasztalatok megosztására bíztatnak. A tárgyak, csecsebecsék közé keveredve Mécs Miklós szövegei szinte ostromolnak minket: a macskakövekre ráírva, a falakon, a két képernyőn végtelenített videókon, fényreklámokon. „Fluxuskurva”, „Aláírni a koponyámat”, „A cselekvés csak csel, persze jó csel. Ha cselekedni nem/sem megy, akkor cselelni kell.”, „Döntsd meg a rendszert, döntsünk közösen!”, „A jövő az öregségé.”, „Nemző Konzultáció”, „Ha galériába jössz, nem veheted el a teremőr munkáját.”, „If the hand is shaking, the brain is shaking.” stb.  Ezek a rövid pop-up-ötletek, snapchat-gondolatok, gif-tervek formailag a tömegkommunikációs mintáinkhoz illeszkednek, átveszik és kisajátítják viselkedési szokásainkat. Ezzel a koncentrálóképességünk határait sem feszegetik, könnyen átengedjük magunkat nekik. A kiprovokált találkozások, dialógusok közben pedig a mű saját időbeliségét is szabályozza, hiszen - főként a bent töltött éjszakák alatt - az időérzet megnyúlik, lelassul. Egyrész Mécs ehhez igazodva változik - a természetes fény nélküli élet az ő időérzékét is megbolygatja. És látogató is ezt tapasztalhatja meg, amennyiben bent tölt egy éjszakát. Hiszen szükségszerűen lecsendesedik a kezdeti beszélgetések intenzitása, és a beszélgetők figyelme is lankad az instant szövegáradat nyüzsgése iránt.
 
Fotók: Trafó Galéria
Fotók: Bilák Krisztina, Trafó Galéria
A reláció alapú művészeti munkákra különösen igaz az a meghatározás, mely szerint „a műalkotás érzelmek és érzékelések halmaza” (Deleuze és Guattari) és a művészet az, amely összetartja a (történelmi, társadalmi kontextustól befolyásolt) egyénileg megtapasztalható szubjektív pillanatokat. A mű a POSZTADOKKAPOKALIPTIKUS esetében a néző által működtetett struktúra, mely megjelenhet a térben és időben zajló történések egységeként is, hiszen a műalkotás fogalmának kitágult keretei ezt is lehetővé teszik már. A formája sem szükségszerűen anyagi forma, hanem „dinamikus összetapadás-elv” (Bourriaud), mely az interszubjektivitásban, a társas kapcsolódások rendszerében válik elevenné. Viszont óhatatlanul is felmerül a kérdés, hogy ez a fajta művészeti forma tud-e még adni valamit a 2000-es évek második évtizedének végén? Számos hasonló megmozdulás után képes-e még (újra)interpretálni a műfajt magát is, és igazolni annak létjogosultságát a művészeti életben? 
 
A kiállítás november 3-ig látogatható. 

Szerző: Tóth Ditta