Az már eleve nyereség, hogy Illyés Gyula után Petri György is lefordította nekünk a Don Juant. Amennyiben az ő költői „el nem fordult tekintetének” világ- és emberszemlélete nem áll messze Molière metsző élességű antropológiájától. És hát filozófiai műveltségének köszönhetően Petri (többek között Sade márki és Voltaire fordítójaként) valamennyire otthonosan is érezhette magát a tizenhetedik századi klasszicista komédia etikai flórájában és faunájában. Ugyanakkor érzékelte a darab fordításának, egyáltalán értelmezésének, sőt elemi értésének különleges nehézségét is: „Nagyon nehéz volt belevágnom Molière Don Juanjának fordításába, mert Don Juanról alkotott képemet nyilvánvalóan – mint talán mindannyiunkét – alapvetően Mozart operája határozta meg: az életet általában és a nőket kiváltképp élvező Don Juané.” Nem beszélve a finnyás ízlésű Søren Kierkegaard hatásáról, aki szerint a sevillai főnemes erotikus lénye (sőt eszméje) csakis a zene erotikus közegében tud igazán megmutatkozni. Miáltal a nyelvi művészetekben (az irodalomban vagy az irodalmi alapú színházban) eleve csökkentett hatásfokon, etikai szempontokkal hatástalanítva találkozhatunk a nem-morális csábítás zsenijével. Aki tehát a nyelvi-etikai munkamegosztás értelmében, a Molière-dramaturgia kritikai terében kénytelen együttműködni az etikai észhasználat vastagon megtestesített szócsövével, a mérsékelten zúgolódó szolgával, Sganarelle-lel. Pontosan látja hát Petri a kulturális alapmítosz és a dráma feszültségét: „Nem a féktelen életélvezet hőse ő, hanem az amoralitás elméleti beállítottságú aszkétája. A darabban egyetlen szerelmi jelenet sincs, ez a Don Juan inkább vitatkozik, mintsem szeretkezik. Teljességgel hiányzik belőle a Kierkegaard által oly hitelesen leírt érzéki zsenialitás.”

Éppen ezért, a leginkább zenében megjeleníthető érzéki zsenialitás hiánya miatt lesz kiemelten fontos szerepe a Miskolci Nemzeti Színház férfi énekkarának a Szőcs Artur által rendezett előadásban. A jelmezbe bújtatott énekesek liturgikus komolyságú, sőt komorságú, hol klasszikus, hol popzenei ihletésű kórusbetétekkel keretezik és tagolják a Slárku Anett díszletterve szerint kialakított térben zajló történetet. A színpad jórészt ferde, részben mozgó síkján olykor beforognak a feltétlenül szükséges bútordarabok, olykor leereszkednek különböző átmérőjű műanyagoszlopok, amelyek lehetnek stilizált fák (például az erdei rajtaütést követő jelenetben), vagy éppen szimbolikus orgonasípok (például Bach D-moll toccata és fúgájának kórusváltozata közben – nagy kérdés, válaszolja meg ki-ki magának, hogy miként, milyen hatásfokon lehet a háttérzeneként elcsépelt művet előtérbe állítva, mintegy hangzó önsúlyánál fogva megszólaltatni).

Érdekes színező elem Don Juan és Don Carlos jelenetének, illetve jeleneteinek homoerotikus áthangolása – bár ez nem igazán szervesül az előadás világába, pontosabban nem látom okát e döntésnek. Szemben például a Krétakör Színház 2004-es Mizantróp-előadásával (szintén Petri fordításával, Schilling Árpád rendezésében), amely teljes egészében, minden ízében és porcikájában, következetes harsánysággal átbillent egy színházi szempontból jól kiaknázható és benépesíthető queer térbe. Én például éppen a homoszexuális mátrixban kibomló Krétakör-előadáson értettem meg igazán a marxista Lukács György által használt „egynemű közeg” kifejezést (amelynek azért jóval érvényesebb változata volt a fiatalkori esztétikájában alkalmazott „egynemű élmény” formula). És ha továbbírnám az öreg Lukács jobb létre szenderült marxista esztétikáját a többnemű közeg irányába, akkor sem gondolnám, hogy ennek jó példái lehetnének a miskolci Don Juan-előadás homoerotikus zárványjelenetei.

De hát más lényeges kívánnivalót nem igazán találtam az előadásban. Nagyszínpadra való teljesítmény: a lehető legjobb értelemben vett nagyérdemű lehető legszélesebb értelemben vett igényeit a lehető legkevesebb bántó engedménnyel szolgáló munka. Igaz ugyan, hogy a Donna Elvirát alakító Mészöly Anna kissé reszelősen játszik; mintha valami nagyon fontosat akarna kezdeni a szereppel, csak éppen nem érezni, mi volna az, merthogy ami érződik, az csak valamiféle ádázan érdes szerepakarás. A parasztlány Marit alakító Prohászka Fanni viszont sallangmentesen hozza azt a komikai mérsékletet, nyersességében is ízléses középértéket, amelyet a párja szerepében és hallal a kezében lubickoló Rózsa Krisztián szükségszerűen – mintegy az alaktípus belső logikája szerint – túllép a kényesebb helyi értékű, viszont biztos nézőtéri kacajt fiadzó harsányságok irányába. Mint ahogyan a címszereplőt mindvégig fegyelmezetten megformáló Simon Zoltán is egy ízben hisztérikusan csápol és visít – mely alkalmi kilengés viszont, ha úgy vesszük, csak jobban kihangsúlyozza színpadi összteljesítményének tényleges érdemeit. És hát a szolgáját alakító Gáspár Tibor is csak nagyon ritkán (szinte sosem) olcsóan harsány, alig-alig kockáztatja kulcsfontosságú helyi értékének funkcionális méltóságát egy-egy lehetséges színpadi geg kedvéért. És a többi mellékszereplő is jól teljesít, közöttük például a csábító apjának érzelmi kilengéseit biztosan lekottázó Varga Zoltán.

És ha Molière darabjában nem is ünnepelhetjük az érzéki zsenialitás megtestesülését (mint Mozart operájában), Don Juanja mégsem válik pusztán egy emberi, túlságosan is emberi jellemhiba komikus hordozójává (mint a fösvény Harpagon, a képzelt beteg Argan, vagy a mizantróp Alceste). A darab során jórészt „házasodógépként” üzemelő, továbbá a „kétszer kettő az négy” szenvtelenül felvilágosult filozófiáját valló ellenhős már-már vonzó, a nézőt mintegy (ha nem is erotikusan vagy homoerotikusan, hanem) intellektuálisan elcsábító egyéniségként beszél utolsó monológjában – ezúttal a kivilágított nézőtér előtt – az „együttműködés rendszerébe” illeszkedő többség képmutató etikájáról. Ezután, ha lehet, kicsivel jobban fáj nekünk Don Juan katartikus bukása – még ha csillapítólag is hat nézői kedélyünkre az elmaradt bérét sirató Sganarelle záró sopánkodása.

Olyan korban élünk, mint ahogyan Molière is olyan korban élhetett, ahol még a gátlástalan Don Juan is, bizonyos nézőpontból, tiszteletre méltóbbnak tűnhet, mint a legtöbbünk. A színház mindenkori etikai-politikai lehetőségeit, sőt kötelességeit teljesíti – mert mi mást is tehetne, érvényes módon, mert tényleg sikerült nekik – a miskolci társulat Don Juan-előadása.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.