A Káprázat valamennyi szereplője a saját torz értékrendjének rabja. Önmagukra vakok, egymás megrögzöttségében azonban látják a fonákságot, és készek azt azonnal ki is használni, amint lehetőségük adódik rá. Az, hogy a Forte Társulat színészei gólyalábakon egyensúlyozva játszanak, nemcsak erős vizuális hatás és fizikai teljesítmény, hanem a történet szerves része. A szereplők a tudat belső terei és a közmegegyezés szerinti valóság között próbálnak egyensúlyt találni. Különálló entitások, akiknek semmi közük egymáshoz, csak a véletlen révén keresztezi egymást az útjuk, és akkor sem tudnak kapcsolódni, nem értik egymást. De van ezeknek a fémlábaknak egy letagadhatatlan mankóbenyomása is.

 

A főszereplő Peter Kien tudatába nyerjük a legmélyebb betekintést. Kien, a „világ legtekintélyesebb sinológusa” az emberektől elzártan, könyvtárába zárkózva éli mindennapjait, imádott könyvei az ő szemében élő, lélegző lények, belső világa teljes jogú szereplői. A könyveket megtestesítő Fehér László, Horkay Balázs, Kotormán Ábel, Pallag Márton, Szilágyi Ágota és Widder Kristóf feszes játékának a statikus testhelyzetekkel, darabos mozgásokkal, merev tekintetekkel egyrészt megvan az élettelen, tárgyi jellege, másrészt nagyon is antropomorfak, reagálnak a körülöttük zajló eseményekre, sőt szövegrészleteik által párbeszédet folytatnak, csakúgy, mint az emberek.

 

Horváth Csaba rendezése a lehetséges rögeszmék közül érthető módon az ellenséges és romlott hétköznapi világtól elvonulni vágyó, magát a könyveknek szentelő értelmiségivel szimpatizál leginkább. Neki ráadásul vagyona révén megvan a lehetősége, hogy szabadon éljen a rögeszméjének, míg a többi szereplő a Maslow-piramis aljáról próbál bármi áron feljebb kapaszkodni. Kiennek jó ebben a buborékban, sőt épp abban áll a rendellenessége, hogy nem is vágyik kapcsolatot teremteni, bejárónője nélkül gyakorlatilag életképtelen lenne. Feleségül is veszi, hogy a hétköznapok nyűgétől megszabadulva még távolabb kerülhessen az anyagi világtól. Theresét azonban a férfival ellentétben a test mozgatja, és a pénzért folytatott küzdelemben elüldözi újdonsült férjét a saját házából. Kiennek hirtelen elemi érdekévé válik, hogy megértesse magát másokkal.

 

Nagy Norbert játéka egy suta, neurotikus, de saját kis világában zsarnokian magabiztos, felsőbbrendűségében megingathatatlan Kient tár elénk. Az előadás elfogultan bánik vele: míg a többi szereplő beszűkültsége szánalmasan vagy egyenesen visszataszítóan hat, ő még teljesen széthullva is megőrzi a méltóságának darabjait a néző előtt. Miközben a könyvek önjelölt megváltójaként tucatszám vásárolja fel az értéktelen könyveket az őt kihasználó söpredéktől, félreérthetetlenül elveszíti a kapcsolatot a valósággal. Itt nyilvánvalóvá kéne váljon, hogy az ő rögeszméje is kiüresedett és céltalan, mégis valamiféle tragikus hősnek tűnik, aki szembemegy a puszta szükségleteket hajszoló fősodorral.

 

Ez annál is inkább működik, mivel az előadásban nagyítóval kell keresni a kicsit is szimpatikus szereplőket. Therese Földeáki Nóra briliáns előadásában letaglózóan egyszerű és földhöz ragadt, a közte és Kien között húzódó szakadék az értelmetlen párbeszédeikben válik nyilvánvalóvá. Theresét is megszánjuk, persze, ahogy kénytelenek vagyunk végignézni a szexualitása megéléséért folytatott megalázó küszködését. Előre sejthető, hogy a bútorboltos Grób úrtól várt közös élet csak Therese fejében létezik, mégis pofonként hat, amikor a nőnek szembesülnie kell azzal, hogy Horkay Barnabás fenomenálisan üres, ragyogó mosolya mögött az udvarlás csak egy eladói trükk.

 

Fehér László sokoldalú Fischerkéje a saját közegében szintén lehengerlő. Testi fogyatékossága révén elsőre törékeny, gyermeteg benyomást kelt, kicsikarja az együttérzést, látjuk viszont könyörtelen striciként is, és azt is, hogy a saját előrejutása érdekében gátlástalanul kihasználja Kien kiszolgáltatottságát. Fischerke rögeszméje a saját sakktehetsége, de mint ahogy Kien tudóssága kimerül a könyvek felhalmozásában, úgy a törpét sem látjuk soha a tábla közelében.

 

A precíz színészi játékban kulcsszerepet játszanak a gólyalábak. Fischerke testi torzulását abban látjuk, hogy csak az egyik lábán visel mankót, és kínlódó kacsázással jár – nagy erejű pillanat, amikor a beteljesülésről szóló fantáziában megszűnik ez az állapot, és szabadon, épen tud járni. Pallag Márton a szadista, bestiális házmester szerepében a kezén is gólyalábakat viselve négylábú pókként mozog.

 

Benedek Mari extravagáns, színes jelmezei az egyedüli látványelemek, díszlet nincs, a színpad eszköztelen, üres tér, amelyet maguk a megelevenedett fantáziák és rögeszmék töltenek be. Az előadást Grósz Zsuzsanna zongorajátéka kíséri, a legkiélezettebb pillanatokban pedig magára marad a görög kórust idéző kar éneke. Különösen felfokozott a Keresztes Tamás által szerzett zene ereje azokban a zsúfolt, mozgalmas jelenetekben, ahol az egyes szereplők egyéni tébolyát látjuk megtestesülni. Kien harcba vezényli a könyveit, mint egy hadsereget, Therese extatikus, túlfűtött ábrándokat sző Grób úrról, Fischerke álmai a New York-i életéről sakkvilágbajnokként pedig egy vallásos szekta paradicsomi ígéreteit is megszégyenítik. A tárgyak szokatlan felhasználása igazán őrültté teszi ezeket a pszichotikus hömpölygéseket; Grób úr erotikus csípőmozdulatainak az ágyékáról lecsüngő szélcsengő ad nyomatékot, míg Fischerkét annak a csellónak a támasztólábával döfik torkon, amelyen az általa futtatott prostituált játszott. Mágneses bábjátékban látjuk a menekülést a rendőrség elől: igen, a valóság az, ami ilyen miniatűr és kétdimenziós.

 

Míg az első felvonás konzisztens a maga sajátos logikája szerint, a második felvonásban a történet felrostozódik, az események térben és időben alig követhetőek, elmosódnak a realitás határai. A Kien testvérét játszó Andrássy Máté felbukkanása mintha még egy utolsó, éles fényt vetne a szereplőkre. Ő, a pszichiáter az egyetlen, aki képes kommunikálni a többiekkel, hatni rájuk a rögeszméiken keresztül és rendet tenni Kien életkörülményeiben. A két testvér azonban épp úgy nem érti egymást, ahogy a többi szereplő között sincs valódi kommunikáció. Hiába áll helyre a rend a felszínen, Kien megrázott, felperzselt belső világa már nem helyrehozható. Már tudjuk, mi fog történni, amikor a könyvek félmeztelenül botladoznak be a színpadra.

 

A Forte Társulat előadása káprázatosan intenzív és megterhelő, pont mint betekinteni valaki más érthetetlenül kódolt, felkavaróan idegen tudatvilágába – de lehet, hogy ez valójában tényleg csak a színházban lehetséges.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.