Pénzmosó
2019.11.12.

Azt már tudtuk, hogy a világ alapvetően két csoportra oszlik: a szelídekre és naivakra, vagyis az örökös csalások áldozataira, illetve a szemfülesekre és keményekre, akik nem csak fontolgatják a (törvényes) határok tágítgatását, hanem át is lépik, ha kell. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

És ha mindez, ahogy lenni szokott, a pénzre fut ki, az itteni létben igenis megteremthető mennyországra, akkor máris ott vagyunk, ahová Steven Soderbergh új filmje vezet minket: a finom átverések és jogi útvesztők hálójában. 

A szerzői és mainstream filmek között ingadozó amerikai filmes mindig is érzékeny volt a társadalmat belülről rohasztó igazságtalanságokra és problémákra. Szívesen járt körül egy-egy ilyen gócot: hol a kábítószer (Traffic), hol a környezetvédelem (Erin Brockovich – Zűrös természet), hol pedig az izgatta, hogy mi történne, ha világméretű járvány szabadulna el (Fertőzés). Az első és utolsó alkotás esetében igyekezett a lehető legtöbb aspektusból megvizsgálni az adott kérdést, és ezt úgy érte el, hogy számos mellékszálat mozgatott, kisebb epizódokra tördelte a sztorit, hogy a végén a nézőben álljon össze a kép, ha nem is a teljes, de legalább annak illúziója. Az egyszerű fogyasztótól a kartell fejéig, a kiszolgáltatott betegtől a vírus útját követő járványügyi szakértőig mindenki ott volt a csoportképen, és persze ehhez mindig megnyerte a lehető legjobb színészeket.

A Pénzmosó hasonlóan tarka képet fest elénk, hiszen a balesetet szenvedő és kártérítésben reménykedő nyugdíjastól kezdve (Ellen – Meryl Streep) felbukkan benne szinte mindenki: oroszok, kínaiak, afrikaiak, ilyen-olyan strómanok, panamai ügyvédek – a hosszan kígyózó láncolat apró és nagyobb elemei. Mindezt az utóbbiak, két ügyvéd meséli el nekünk hangsúlyosan a saját szemszögéből, amolyan cinikus és helyenként vicces védőbeszédként. A német származású Jürgen Mossack (Gary Oldman) és latinos társa, Ramón Fonseca (Antonio Banderas) nyugodtan végezhetné ma is – a szupergazdagok szemszögéből – áldásos tevékenységét, vagyis számtalan fedőcég alapítását, ha egy nap nem szivárogtatták volna ki az ügyvédi iroda (Mossack Fonseca) üzelmeit. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 

A 2016-ben kirobbant botrány Panama-iratok néven híresült el, és számos politikust is magával rántott, majd törvények kiigazításában csúcsosodott ki még Barack Obama idején. A történetet narráló ügyvédek szinte kézen fogják a nézőt, és bevezetik a pénzmosás nem alapfokú rejtelmeibe. Teszik ezt néha olyan meggyőzően, hogy minden cinizmusuk és tenyérbemászóságuk ellenére is hajlamosak vagyunk időnként csupán a joghézagokat kihasználó szerencsevadászoknak tekinteni őket. Nem is nagyon értem (persze azért nagyon is értem), hogy az ügyvédi iroda miért perelte be a gyártó Netflixet, és próbálta megakadályozni, hogy a film kikerüljön a netre, tovább szennyezve cseppet sem folttalan renoméját. Ahogy a filmben is fogalmaznak: az iratok kiszivárgása pillanatok alatt nullázta le huszonöt év kemény és szívós munkáját. A bizalom és a titoktartás ugyanis a két kulcsszava a pénzmosás szakmájának. Nos, Soderbergh alkotása mindkettőbe belegázol.

Soderbergh a megszokott tördelt történetmeséléssel helyezi el egyik oldalon a naiv károsultakat, a másikon pedig a haszonélvezőket, akik – mert a bűn nem jár egyedül – nem csupán adózási ügyekben, de erkölcsileg sem állnak a helyzet magaslatán. Vagy két családjuk van két párhuzamos élettel, vagy a lányuk egyetemi szobatársával bújnak ágyba, de a gyilkosság is szóba jöhet, ha el kell tüntetni a nem kívánatos egyéneket. Soderbergh vizuális és Scott Z. Burns forgatókönyvíró humora gyakran átsegít az amúgy nehezen követhető céghálók és jogi kacskaringók káoszán, ha nem is tanuljuk ki a szakmát, de érteni véljük annak mozgatórugóit. És már ez is nagy szó. A remek karakterek persze remek alakításoknak ágyaznak meg. És ez még akkor is igaz, ha a minden szerepben jó Meryl Streep itt most nem annyira átütő, és Gary Oldman is mintha megelégedett volna a tökéletes német akcentus megtalálásával. Nem a színészeken csúszik félre a Pénzmosó.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

De még csak nem is Soderbergh kísérletező kedvén, aki előző filmjét például teljes egészében iPhone-nal rögzítette. És imádja a kikacsintást is, bár ezzel néha látványosan melléfogott már, többek között emiatt lett nézhetetlen az Ocean’s Eleven második része. Az szinte az egész filmen érezhető, de leginkább a végkifejleten, hogy nemhiába került a film a Netflixhez: vélhetően itt engedékenyebbek voltak, és nem akarták csorbítani Soderbergh kreativitását, nem akarták annyira nézőbaráttá tenni a mozit, mint amennyire egy nagyobb stúdió szólt volna bele a végső verzióba. Ezért is lett rendhagyóbb, töredezettebb és kissé kuszább is a film. 

Akik az amerikai rendező kísérletező vénáját szeretik, azok nem csalódnak majd a bejáratott hollywoodi sémáktól itt-ott eltérő megoldások miatt, akik viszont a lekerekítettebb alkotásait szeretik (pl. Erin Brockovich), azok rosszabb szájízzel állnak majd fel a gépük elől. Már azért is, mert rendhagyó megoldásaiban nem elég erős az alkotás, inkább csak a nagy mögöttes, a beolvasás dühe, az igazságtalanság iránti szerzői indulat jön át az utolsó pár percből. És ekkor nyeri el végső műfaját is a film: nem fekete humorú vígjáték, nem is életszagú dráma, hanem csípős pamflet, izzó vádirat. Vélhetően emiatt is lett a Netflix egyik legnagyobb dobása, már ami a szereplőgárdát illeti. Sokan vélhették úgy, hogy a Trump-adminisztráció idején, amikor olyasvalaki vezeti a világ egyik leghatalmasabb országát, aki a vagyonát maga is leginkább adóelkerüléssel szerezte (és még lehet, hogy finoman fogalmaztunk), egy ilyen pamflet nagyon is időszerű lehet.

Az egyszerű néző meg tán annak örült volna inkább, ha erősebb élményt kap, de így sem lehet elégedetlen. Az így szerzett tudással legalább bármikor eltüntetheti a hatóságok elől a lottón nyert millióit.       

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.