Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VÁROSTÖRTÉNÉSZEK CSEMEGÉJE

A város emlékezete / Stúdió K
2019. okt. 26.
Különc vállalkozás A város emlékezete. Témája az ember által formált tér és a tér formálta ember, Budapest, de főleg Rijeka városa, kikötője, többnemzetiségű lakossága és az emigráció. KOLLÁR ZSUZSANNA ÍRÁSA.
Gyarmati Kata (a Stúdió K új igazgatója, művészeti vezetője) horvát kapcsolatrendszerét aktivizáló évada pezsgően új színfoltnak ígérkezik Budapest színházi palettáján, a szeptemberben bemutatott, rijekai Horvát Kulturális Központtal közösen létrehozott előadás biztató kezdés. A rijekai születésű Edvin Liverić által rendezett produkció három, főleg komikus karaktereket alakító horvát színész, Nina Sabo, Nika Ivančić, és Deni Sanković közösen játszik a Stúdió K hat színészével. Az előadás kilencük kiegyensúlyozott és önfeledt szereplése. A rendezés az egyén helyett a városlakót vizsgálja, a városi tér sorsán keresztül egy nagyobb perspektívából épít fel dramaturgiai ívet szuggesztív jelenetekben, humorral, dalokkal, néhány kellékkel, mindezt szabályos gondolati struktúrában, többnyelvű produkciót hozva létre. 
Nyakó Júia
Nyakó Júia
Az előadás alaposan kiforgatja a honvágyat és annak ellentmondásosságát. Miért van honvágyunk, ha ugyanabban a városban vagyunk, ahol felnőttünk? Miért, ha épp azért hagytunk el egy a hont, mert nem akartunk ott lenni? Elhagyhat-e minket egy ország úgy, hogy mi mindvégig benne voltunk? A válasz a változásokban rejlik: minden átépítéssel, bezáratással, elbontással megsemmisítünk egy korábbi állapotot és elsüllyesztünk a múltban valamit abból, amit a város közönsége megszokott. E logika mentén a rendezés a folytonossággal szemben a változásokból kirajzolódó történetekre összpontosít, és olyan transznacionális emlékezetelbeszélést hoz létre, ami egy multikulturális város történetét villantja fel, értelmezhető cselekmény vagy szereplők közti konfliktus nélkül, vagyis tablószerűen – ahogyan a színlap is jelzi. 
A város emlékezete valójában már a színházba érkezéskor elkezdődik, megalapozva ezzel a produkció hangulatát: mintha gramofonból szólnának, úgy fogadják nosztalgikus régi olasz muzsikák a nézőket. (Ez egyébként szinte új értelmet ad a színház előterének is.) Kissé fojtogató füstgéppel és Nyakó Júlia monológjával indul az előadás, aki ködből és csöndből lép a nézők elé. A színésznő egy a társadalom számára szinte láthatatlan városi csavargót alakítva keretezi az egész produkciót. Monológjából kiderül: ő a város életének és eseményeinek dohánykarcos hangú szemtanúja, akinek szerepe az, hogy felhívja a figyelmet a tünékeny örökségre. Míg az előadás anekdotikusan egymásra halmozza a Rijekában (kb. 1850 és 1950 között) bekövetkező változásokat, addig ő mint állandó jelenlévő beszél a lakosokhoz, megszólítja a siető járókelőket, és foszlányokban, metaforákban megemlékezik a városról. A rendezés törekszik az anekdotikusság és a hiteles múltinterpretáció szintézisére. Az elhangzó évszámok, konkrétan megnevezett események, felhalmozott nevek, számadatok visszafogják az anekdoták mitizáló erejét, míg a személyes hangvételű, rövid jelenetek érzelmessé teszik az előadást. Felharsan a közönség nevetése, máskor pedig sajnálja például a Pallagi Melitta által alakított anyát, aki férje után vágyódva megy Amerikába két kisfiával, miközben utastársa lesajnálóan megkérdezi: „Két fiú? Hát kislány nincs?”
Pallagi Melitta
Pallagi Melitta
Az előadásban több társadalmi réteg is hangot kap, s megszólalásaikból többnyire szociológiai következtetések vonhatók le. A prostitúció változásain, engedélyeken és tiltásokon keresztül például rávilágítanak a város gazdasági helyzetének és földrajzi szerepének változására, de a prostitúció folyton változó jogi keretei is árulkodóak az éppen regnáló hatalom ideológiájára nézve. A különböző anyagi hátterű és nemzetiségű Amerikába vándorlók történetei pedig nemcsak az elvándorlás pénzügyi okaira, hanem az európai kontinensen élők általános közérzetére, kiábrándultságára is rávilágít, ami tudatos utalások nélkül is egybecseng napjaink migrációs jelenségeivel. 
A létbizonytalanság mellett a szétszakított családokra is érzékenyen tér ki az előadás, de az embertelenül zsúfolt, Amerikába tartó, kiszolgáltatott magyarokkal, szerbekkel, olaszokkal tömött hajókat, és a kivándorlás előtti várakozás céljából épült „szálló” épületének történetét is megismerjük az előadásból. A többnyelvűség érzékelhetővé teszi a kikötőkben lévő bábeli zűrzavart és a soknyelvű városok hangulatát is. A kilenc színész kiválóan jeleníti meg olasz, szerb, horvát, német, néha angol nyelven is ezt a sokszínűséget. Érdekes volt Nagypál Gábor szájából jól megtanult horvát szavakat hallani, és persze remek humorforrás volt a horvát színésznőkkel néhány magyar szót, mondatot megtaníttatni, amelyet aranyos akcentussal ismételgettek az előadás vége felé. Ezeket a gesztusokat a magyar közönség nagyon hálásan és derűsen fogadta.
Fotók: Stúdió K
Fotók: Stúdió K
Metaforikus síkon is kommunikált a nézőkkel az előadás. Hogy Rijeka a 20. században hat különböző ország része volt, azt például a hat különböző zászló színei alatt, jellegzetes himnuszokra és zenékre bevonuló színészek jelezték. Mindemellett nem kapott politikai színezetet A város emlékezete. A társadalmi feszültségeket ugyanis szociológiai vonatkozásban tárgyalta a rendezés, így a produkció vérmérséklete meglehetősen alacsony maradt, de sokkal több lehetőséget biztosított az egyéntől a tömegekig kiterjedő problémák rendszerszintű szemléletére. Fiume városának elrendezéséről, épületeiről is esik szó, noha ezt nehezebb megfoghatóvá tenni az előadásban. Talán épp ezért mutatták be fakockákból kirakott miniatűr városformák átrendezésével a városok átépítését.
Az előadás végén megható jelenet, amikor a színészek híres és tehetséges horvát, olasz és magyar kivándorlókat alakítanak pár mondat erejéig, akik mindig az összefoglalójuk végén mutatkoznak be, időt hagyva a nézőnek a találgatásra. Estée Lauder nyitotta a sort, akinek anyja Sátoraljaújhelyről származott. Láthattuk az eredetileg makói Pulitzer Józsefet, helyet kapott itt Galamb József mérnök a Ford T-modelljének egyik tervezője, de olyan színészek is, mint Lugosi Béla vagy Gábor Zsazsa. A sort Nagypál Gábor zárta egy híres fiumei születésű, osztrák-magyar drámaíróval, akinek apja horvát származású diplomata, anyja egy erdélyi katonaorvos lánya volt. Akinek a Champs-Élysées-n fejére eső fahusáng akadályozta meg Amerikába való távozását: ő nem más, mint Ödön von Horváth.
E szereplők történeteit hallgatva veszteség és a büszkeség elegye lepte meg a Stúdió K nézőit: hiszen ezek az emberek hátrahagyták hazájukat, de talán soha nem sikerült volna kiragyogniuk, ha nem indulnak el Fiume kikötőjéből.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek