Hlynur Palmason filmrendező a 2000-es évek elején Baltasar Kormákur rendkívül eredeti hangvételű filmjeivel – többek között a fagyos világot, fanyar humorral feldolgozó 101 Reykjavikkal – induló “izlandi új hullám” haszonélvezője. Ugyanis ekkor terelődött először a világ szélesebb érdeklődése a hófödte északi szigetország filmkultúrájára. Miközben Kormákur amerikai bemutatkozása felemásra sikeredett – lásd pl. a kiüresedésbe és unalomba forduló Everestet, klasszikus példát nyújtva arról, hogy izgalmas nemzeti sajátosságból fakadó stílust hogyan old fel a hollywoodi olvasztótégely – a majd egy generációval fiatalabb Palmason, a kedvező nemzetközi klímát kihasználva tovább haladt a Kormákur által félbehagyott hófödte hazai úton. Palmason korai rövidfilmjei (pl. a Hét csónak) és a Téli fivérek című első nagyjátékfilmje egy merész, kísérletező alkotó képét rajzolták meg, amit váratlanul írt felül A legfehérebb nap rendkívül kiérlelt, klasszikus ‘slow cinema’ stílusa, ami végül a legutóbbi Cannes-i fesztiválon a Kritikusok Hete program válogatásában mutatkozott be, és el is nyerte a Louis Roederer Foundation Rising Star díját, eljuttatva rendezőjét a csúcsra.

A nyitányban kitartott nagytotálon keresztül látjuk a cselekményt elindító autóbalesetet, pontosabban csak annyit, ahogy a gépjármű egyszer csak áttér a másik sávba, majd a szalagkorlátot átszakítva eltűnik a horizontról. Vélelmezhetően mély szakadékba vagy a tengerbe zuhant, de erről ekkor nincs biztos tudásunk. Ezután nem a gyászoló hozzátartozók felvételei következnek, hanem újra nagytotálok, amelyek az évszakokat átívelő montázzsá állnak össze, a képeken a tengerparti sziklára szánt ház épülésének különböző fázisai. A nyugdíjazott rendőr főhős, Ingimundur (Ingvar Sigurdsson) felesége halálának feldolgozása elől menekült ide, minden idejét kislány unokájának és a ház befejezésének szentelve. Egy napon az elvégzetlen gyászmunka nem várt formában tör rá. Egy megtalált videófelvételen keresztül azzal kell szembesülnie, hogy imádott, addig morálisan fedhetetlennek gondolt felesége szenvedélyes viszonyt folytatott egy fiatal férfival. Ingimundur miközben igyekszik megérteni a felesége motivációit, már-már az őrület határát súrolva, egyre mélyebbre merül az önmarcangolásban. Közben arra a következtetésre jut, hogy a szeretőnek talán még felesége balesetéhez is volt köze. Amikor a teljesen összezavarodott férfinak volt rendőr kollégái útját akarják állni a további nyomozásban és bosszúállásban, váratlanul rájuk támad. Majd őrjöngése során felesége volt szeretőjét foglyul ejti, hogy további részleteket tudjon meg a titkos viszonyról.

A film cselekménye alapján akár a Rambo izlandi verziójára is számíthatnánk, de Hlynar Palmason az izlandi időjárást idéző távolságtartó és hideg előadásmódjához műfaji sémák helyett inkább az európai művészfilm hagyományának, annak is Michelangelo Antonioni és Jancsó Miklós korai remekműveivel fémjelezhető ‘hosszú beállításos’ stílusának megidézését választotta. Ennek megfelelően a cselekmény elmesélése mellett hosszan időzünk el az épülő házba beszökött ló képén, hosszú autózásokat látunk a zord tájban, vagy éppen percekig követjük egy kő gurulását, egészen addig, amíg meg nem érkezik a tengerfenék mélyére. Ingimundur elveszített kedvese is hasonlóan zuhanhatott a tengerbe balesete során. Ezek a lassú képek szabad asszociációszerűen szövik meg a néző tudatalattijáig merülő hálót. Így Ingimundur unokájával való halászása során a hóra fröccsenő halvér szuperközelije, a film első közeli képe, valóban úgy képes hatni, mint Rambo első gyomrosa.

Palmason filmjének főszereplője az Ingimundurt alakító Sigurdsson arca, aki ugyanazzal a hullámmal tört be a nemzetközi hadszíntérre, mint Kormákur rendező, így azóta az izlandi művészfilmek mellett számos hollywoodi szuperprodukcióban is feltűnt, pl. Beowulf, Az igazság ligája vagy a Harry Potter univerzumban játszódó Legendás állatok – Grindelwald bűntettei, de most ismét hazai tájon bizonyíthatott. Azon az izlandi tájon, ami – az ott működő/pusztító elemekkel együtt, mint az időjárás, elsősorban a jeges szél, és a gravitáció – a film másik igazi főszereplője. Palmason egyedül jegyzi a forgatókönyvet, aminek bravúros húzása ahogyan a kislány unokát – Ída Mekkín Hlynsdóttír alakításában – teszi meg kulcsszereplőnek. Palmason ugyanis arra kíváncsi, hogy egy ilyen zord vidéken van-e lehetőség mély érzelmek kifejezésére, vagy az itteniek csupán folytonos elszenvedői, túlélői a rájuk ható erőknek. Az ábrázolás sikeressége kapcsán nem lehet eléggé méltatni Ingimundurnak és unokájának közös jeleneteit. A hideg, hófödte, sziklás vidék elkárhozott lelkű lakója végül a kislány feltétel nélküli ragaszkodásában találja meg kapaszkodóját.

Amikor feleségének szeretője megvágja Ingimundurt, és ezúttal nem halvért látunk, hanem a férfi karjából kiömlő emberi vért, akkor a jelenet úgy hat a néző érzékeire, mint ahogy a kés hatol főhősünk csontjáig. A táj- és az arcábrázoláson túl a nagytotálok és közelik finomszövésű, érzéki hatás kiváltására törekvő építkezése emeli ki Palmason alkotását a szokásosan sorjázó, általában üresen kongó európai művészfilmes toposzokat felmondó filmek unásig ismétlődő sorából.