Monos
2019.10.31.

Mi lesz A legyek urából egy világvégi dzsungelben? Az idei fesztiválok latin slágere, a lehengerlő Monos bemutatja azt a világot, ahol a törpék és a gyerekek parancsolnak. NAGY V. GERGŐ KRITIKÁJA.

A háború olyan, mint egy elvadult kamasznyár. Alejandro Landes thrillerében, a Monosban néhány tizenéves kölyökkatona valahol az égben, egy mocsaras mennyországban várja a felsőbb parancsot, de homályos missziójuk során (céljuk: vigyázni egy tehénre és egy szikkadt doktornőre) leginkább azt csinálják, amit minden rendes tizenéves: szórakoznak, dugnak, fociznak, és néha belelőnek a ködbe egy Kalasnyikovval. Oké, azért ezek az elveszett fiúk és lányok mégiscsak különössé aljasodtak az ismeretlen és absztrakt háború évei alatt: képregényes fantázianeveken (pl. Rambónak vagy Bum-bumnak) szólítják egymást, bemázolt képpel, görögtűz füstjében ugatják a Holdat, vagy játékos korbácsolással ünneplik a születésnapokat – miközben éppolyan keveset értenek a felsőbb vezetés szándékaiból, mint (legalábbis eleinte) a rendezői célokat fürkésző befogadó. Bizarr karneváli játékká válik a kontextusából kiszakított háború – állítja Landes; s ilyen költőien értelmetlen, szürreális rítusokká lesznek az ismerős katonai rutinok, ha leválasztjuk őket a szokványos jelentésükről. A történelemtől elzárt majomgyerekek (a Monos jelentése: majmok) még a focit is vakon, bekötött szemmel játsszák. 


Ritkán látni rendezőt, aki ennyire hinne a letakart szemekben. Landes nem csupán a kolumbiai polgárháború konkrétumait tünteti el a néző elől (elvégre a helyszín és az idő beazonosíthatatlan), de a fordulatok megalapozását s a karakterek motivációit is jótékony homályba burkolja. A gerillacsapat tagjai nem is annyira karakterek, inkább csak szándékok és vágyak iránytű nélkül: néha hevesen csókolni kezdik a foglyukat, máskor kínozzák vagy kinevetik; egyik pillanatban szent szövetséget kötnek, a másikban simán feljelentik egymást. A háború – vagy a kamaszkor – fluid káoszában mintha még nem létezne kötött identitás, ezért nincsenek rögzített karakterjegyek, pozíciók és rögzített nemek sem: a főhősről azt sem tudni feltétlenül, hogy fiú-e vagy lány. Minden szereplő kiszámíthatatlan, mint a trópusi környezet: a festői tundrát percek alatt befalja a sár és a köd, az alant húzódó dzsungel pedig (ahová hőseink darab idő után kénytelenek alászállni) esőzés idején bármikor kisöpörheti a talajt a menekülők lába alól.  


Ez a mindvégig fojtogató bizonytalanság a Monos legnagyobb truvája. Landes éppolyan kiszámíthatatlanul kanyarítja az elbeszélést, mint ahogy a jelenetek folyását szervezi: a sztori többször főszereplőt vált, a központi történetszál néha kitérővé alakul, a döntő képsorokból pedig rendre a kulcsképek maradnak ki. Csak a falkavezér dühéből értesülünk arról, hogy (spoiler!) a tehén halála miatt minden megváltozott; csak a barátnő véres arcából tudjuk meg, hogy a társa lelőtte magát; de azt sem látjuk, amikor a doktornő közel úszik az áldozatához, mielőtt megfojtaná. Landes az ellipszisek mestere, a sokkszerű kihagyások, tört ritmusok és meglepő ugrások rendezője: néha úgy plánoz, mint Claire Denis, és szinte úgy vág, mint Leos Carax. Minden kulcsjelenet egy kérdést hagy maga után (vajon hogy nézett ki Hosszúláb arca, amikor hátba lőtte a hugyáló törpét?), és ezeket a nyugtalanító kérdéseket, az elhallgatások és kihagyások fojtott feszültségét fokozza föl Mica Levi zenéje: a baljós csipogások, morajló üstdobok, vagy azok az idegtépően emelkedő szintihangok, amelyek egy-egy lassú zoomot vagy még lassabb svenket kísérnek el egészen a robbanó vágásokig. 

A Monos valósággal tobzódik az efféle hatásokban: kaotikusan örvénylő cselekménye hosszú crescendókra, hirtelen kirobbanásokra és kábító montázsokra épül. Ez az a fajta robosztus filmkészítés, amelynek manapság masszív divatja van a fesztiválszcénában, s amelynek agresszív virtuozitását talán magától Stanley Kubricktól örökölte meg megannyi kortárs képviselője (Nicholas Winding Refnnel kezdve Kleber Mendonça Filhoig). Landes mozija egyszerre szofisztikált és brutális, érzéki és okos: felkínálja a háborús filmek látványosságait, de modernista érzékenységgel tálalja azokat; van benne harc, üldözés és menekülés, viszont a kalandok sora allegóriává nemesedik a kontextus hiányában. Nem mintha kiderülne, hogy pontosan minek is látjuk az allegóriáját, s hogy a kamaszlét belső feszültsége jelenik meg háborúként, vagy inkább a polgárháború valódi arcát mutatja föl a kölykök hatalmi játszmája. Vagy inkább a jövőről tudósít a Monos? Netán szimplán tanmesét kínál a felnőtté válásról? Alejandro Landes kétségkívül demonstrálja az elhallgatás és a kihagyások zsigeri erejét, de végső soron azt is elhallgatja, hogy mi újat gondol az elvadult kamaszok témájában – és jelentőségteljesen nyitott befejezésével kajánul ránk hagyja annak hálátlan feladatát, hogy értelmet adjunk ennek az anarchikus lázálomnak. 

Címkék: Mozipremierek 2019