Drakulics elvtárs
2019.10.31.

Még sosem merült fel benned, hogy néznél egy gulyáskommunizmus idején játszódó, jó kis magyar vámpírkomédiát? A Drakulics elvtárs bizonyítja: ideje volt, hogy készüljön egy ilyen. BUJDOSÓ BORI KRITIKÁJA.

Szegény Bodzsár Márk nem volt túl szerencsés helyzetben, amikor első nagyjátékfilmjét, az Isteni műszakot bemutatták hat évvel ezelőtt: a Magyar Nemzeti Filmalap támogatásával gyártott első egész estés produkciótól mindenki minimum a magyar film forradalmi megújítását várta, ami valószínűleg nem volt sem fair, sem realisztikus elvárás egy elsőfilmes rendezőtől. Láttuk vagy látni véltük a filmen a Filmalap gyengeségeit, a hosszas fejlesztési folyamat során lekerekített éleket, egy olyan fekete komédiát, ami végül nem mert se annyira sötét, se annyira vicces lenni, hogy emlékezetes maradjon.

És most az jutott a rendezőnek osztályrészül, hogy második filmje, a Drakulics elvtárs a Filmalap Vajna-korszakának (aranykorként hivatkozunk rá hamarosan, ebben biztos vagyok) egyik utolsó darabja lett – és az első, ahol a stáblistán a köszönetnyilvánításoknál Andrew G. Vajna bekeretezett nevével indul a lista –, és persze ez is vezethet majd nem fair összehasonlításokhoz. De nagyon remélem, hogy a Drakulics elvtárs megtalálja itthon a közönségét, és a Vajna-éra egyik pozitív példájaként emlegetik később, mert ezt nagyon megérdemelné az író-rendező.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Bodzsár hangneme, ízlésvilága alig változott: véres, enyhén morbid vígjátékot csinált nekünk, amit ismét retróérzés itat át, csak most nem a 90-es évek elején, hanem a 70-es évek végén vagyunk. És mennyivel élvezetesebb ez így! A film 90%-ban attól működik, hogy nagyon következetesen végig visz egy ironikus szocializmusábrázolást, amelyben a szőrös hónaljú, tupírfejű elvtársnőtől (Borbély Alexandra) kezdve a Centrum áruházban vásárolt atlétatrikón keresztül a szomszédok dolgába belekotnyeleskedő házmestertípusig (Znamenák István) és a Traubi szódáig felvonulnak a letűnt rendszer jellegzetes figurái, viselkedésformái és tárgyi kísérői. Ágh Márton látványtervező lenyűgözően részletgazdag, az utolsó kockás pokrócig hiteles világot alkotott, a rendező pedig összetrombitált egy all-star szereplődárdát, akiknek nemcsak a kor szlengjét, hanem kifacsart gondolkodásmódját is remekül ábrázoló dialógokat írt.

A legjobb dumák Nagy Ervinnek, azaz Kun elvtársnak, a titkosügynöknek jutnak, aki kollégájával és élettársával, Magyar Máriával (Walters Lili) együtt azt a feladatot kapja szódásszifon-szemüveg mögül pislogó főnökétől, Thuróczy Szabolcstól, hogy férkőzzenek a Magyarországra látogató Fábián elvtárs (Nagy Zsolt) bizalmába, és puhatolják ki az évtizedek óta nem látott forradalmár titkát – amit ugyebár a nézők és Kádár elvtárs (Rába Roland) már rég tudnak.

A piros Mustanggal járó, farmernadrágos, kicsit kommunista, kicsit kapitalista vámpír figurája olyan bődületes, értelmetlen marhaság, ami annyira eredeti, hogy megemelem előtte a kalapomat. A többek közt a Gellért szállóban, egy textilüzemben és Csillebércen kibontakozó akció zabolázatlanul dilisen hömpölyög, végig kellemesen elszórakoztatva a hülyeségbe örömmel beszálló nézőt. Annyira jópofa ez a sosemvolt (kicsit talán a Liza, a rókatündér világára is emlékeztető) szocializmus, hogy boldogan lubickolunk benne, ami tekinthető a magyar lakosság mai napig Kádár-nosztalgiában fetrengő részének szánt szellemes fricskának is. Némi nagyvonalúsággal a Drakulics elvtársat frappánsan társadalomkritikus filmként is értelmezhetjük.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Van valami mélyen igazi ebben a mesevilágban, amire rezonálunk, talán csak az zökkent ki, amikor Fábián elvtárs a textilüzemben (itt kapunk egy Rezes Judit-kameót is) lazán előhozza 56-ot, és a munkásnőknek épp csak megremeg a szájuk széle – itt kellett volna valakinek elájulnia, ahogy azt más jelenetekben sűrűn teszik a női szereplők ebben a filmben. Az 56-os szál, ami Fábián figurája szempontjából fontos lehetne, egyébként igencsak elnagyolt, és az író-rendező végül nem futtatja ki sehova, ahogyan a többi figura személyiségének és motivációinak kidolgozására sem fordít túl sok figyelmet.

Ahogy az Isteni műszakban is inkább karikatúrák voltak a főhősök, itt is azok, de a három főszereplő színész remekül megvan igazi karakterek nélkül is. Nagy Ervin és Nagy Zsolt óriási rutinnal tolják szórakoztató műsorukat, Walters Lili pedig ügyesen ellenpontozza őket úgy, hogy némi érzékenységet is belecsempész figurájába. Esetében azért a motiválatlanság majdnem problematikussá válik, mert a figura öntudatra ébredése a cselekmény egyik fő mozgatórugója lesz, de a végére csak összeáll az egymondatos magyarázat a szocializmus és a hímsoviniszta pasik által elnyomott nőről, aki sajátos módon lép az önmegvalósítás útjára. Mélypszichológiát itt ne tessék keresni.

A Drakulics elvtárs éppen attól lett sikerültebb film elődjénél, hogy nem vállalt többet, mint amit teljesít: egy nagyon ötletes, egyedi hangvételű komédia, ami humorforrásában annyira specifikusan épít közös magyar múltunkra és tudatunkra, hogy valószínűleg csakis Hegyeshalomig értelmezhető. És azt hiszem, az a legfontosabb, hogy ezt bevállalták az alkotók, és nem egy nemlétező külföldi közönség igényei felé kacsingatva próbáltak viccesek lenni. Most már csak az kell, hogy a magyarok beüljenek rá a moziba.

Szerző: Bujdosó Bori
Címkék: Mozipremierek 2019