Legyen hamisítatlan krimi, komédia, vagy romantikus horror, a kortárs skandináv irodalom a nemzetközi és a hazai olvasók körében is változatlan sikernek örvend. Ennek egyik oka a bestsellerekből készült több mozgóképes adaptáció, melyek közül ugyan nem mindegyik váltotta be a hozzá fűzött reményeket (gondoljunk Jo Nesbø Hóemberjének gyatra feldolgozására), ám érdemeik az eredeti kötetek és íróik még szélesebb körű népszerűsítésében elvitathatatlanok.
A legtöbb északi szerző korábbi vagy aktuális írása ma már a siker biztos receptjének számít, így fordulhatott elő, hogy ezúttal a kortárs norvég irodalom egyik legismertebb, több tucat nyelvre lefordított és számos nemzetközi díjat bezsebelő Per Petterson drámáját, a Lótolvajokat adaptálták filmre.
Hans Petter Moland – Erik Poppe, valamint Bent Hamer mellett – generációja és a nemzetközi filmes világ egyik legismertebb norvég rendezője. Pályáját nem kiemelkedő, de színvonalas drámákkal kezdte, majd egy sikeres műfajváltást követően (Hajszál híján úriember) továbbkanyarodott a thriller és a krimi irányába (Az eltűnés sorrendjében, Palackposta), melyekben érezhetően otthonosabban mozog. Legutóbbi alkotásával (Dermesztő hajsza) belépést nyert azon filmrendezők szűk körébe (Hitchcock, Haneke), akik saját filmjüket dolgozták fel újra.
Adott tehát egy hazájában és azon kívül is befutott, biztos kezű rendező, akit a brit filmtörténész, Peter Cowie nemes egyszerűséggel „a norvég Ridley Scott”-nak nevezett, mindez kiegészülve egy sikeres alapanyaggal, valamint olyan húzónévvel a főszerepben, mint Stellan Skarsgård. Ám a Lótolvajok éppen azt mutatja, hogy mindez mégis kevés egy kiemelkedő film létrehozásához.
A több szálon futó történet néhány nappal az ezredforduló előtt kezdődik. Megismerjük a hatvanhét éves Trond Sandert (Stellan Skarsgård), aki a helyi közösségtől elvonultan, rendkívül puritán, már-már nomád körülmények között éli mindennapjait egy svéd határhoz közeli kis norvég faluban. Nyugodt hétköznapi rutinjainak hamar véget vet egy váratlan találkozás a szomszéddal, Larsszal (Bjørn Floberg), akiről kiderül, hogy gyermekkorában jól ismerte. Ez az esemény arra sarkallja Trondot, hogy felelevenítse fiatalkora – elsősorban 1948 nyara – kardinális pillanatait, a sorozatos családi tragédiákat, valamint az ország második világháború alatti német megszállásának utóhatásait.
 Jelenetek a filmből |
Miképpen a regény, úgy Moland is sok nagy, akár teljes filmre elegendő, jellegzetesen norvég témát dolgoz fel a felnőtté válástól kezdve a háborúval való szembenézésen át a természet szeretetéig, ugyanakkor a rendező némelyikre több, másokra kevesebb hangsúlyt fektet, így alkotása meglehetősen egyenetlenné válik. A legtöbb időt az a bizonyos nyár teszi ki. Trond felidézi tizenöt éves önmaga nagykorúvá válását: először tapasztalja meg a szexuális vágyat vagy a magányt (legjobb barátja, Jon elmenekül a sorscsapások elől). A legmélyebb traumát a csalódás okozza nagyra becsült apjában, aki évek óta titkos viszonyt folytatott Jon anyjával, akivel aztán, fiáról lemondva, új életet kezdett.
Moland az eseményeket néhol túlzottan is ráérősen, ám lenyűgöző vizualitással ábrázolja. Láthatunk lélegzetelállító, sajátosan norvég tájakat, végeláthatatlan dombságokat, sűrű, magas fák közt beszűrődő napfényt, a természet élővilágát és annak minden szépségét hangsúlyozó jeleneteket a már jól ismert szimbólumokkal: a tél – Trond jelene –, a hideg, a szürkeség, a magány és elmúlás, a nyár – Trond fiatalkora – a melegség, idillikusság jelképe. Moland a lineáris elbeszélést felbontva mintaszerűen adagolja az újabb információkat, ugyanakkor problematikusak az idősíkok közötti váltások, melyek során a rendező látványosan demonstrálja a thrillerek iránti vonzalmát: Trond emlékképei sokszor olyan gyorsasággal és hevülettel villannak be, mint egy csapnivaló krimiben vagy horrorfilmben, indokolatlan gyorsvágásokkal és hanghatásokkal igyekszik hatást kelteni, melyet csak tetéz a lemenő napfényben, fűmezőt végigsimító kéz látványának kliséje.
Hiába tehát a gyönyörű tájképek, melyekben hosszú percekig gyönyörködhetünk, az audiovizuális elemek eltúlzott alkalmazása, valamint a döcögős elbeszélés sok kívánnivalót hagy maga után. Moland rendkívül felületesen kezeli a háborús múltat, miképpen Trond és a film végén felbukkanó lánya kapcsolatát és békülési kísérletét, ugyanúgy kevés információt kapunk arról, hogy Larsot mennyire viselte meg a gyermekkorában elkövetett, tragikus baleset (ugyanazon a nyáron a bátyja, Jon által megtöltve felejtett puskával játék közben lelőtte ikertestvérét).
 A képek forrása: MAFAB |
Számos ellentmondás is felfedezhető a történetben, az egyedül élő Trond elmondása szerint mindig is a magányra vágyott, pedig elhunyt feleségének hiánya miatt érzett fájdalma éppen az ellenkezőjét sugallja. Hasonlóképpen zavaró a regényt szó szerint idéző konklúzió, miszerint magunk döntjük el, mikor fájjon a múlt. Ehhez képest a film során folyamatosan azt látjuk, hogy Trond emlékképei akarata ellenére ugranak be.
A regény elsősorban olyan egyetemes alapkérdéseket feszeget, mint hogy ki irányítja az sorsunkat, milyen, az életünket befolyásoló döntéseket hozunk, Moland pedig ennek a gondolatiságát igyekszik közvetíteni felemás sikerrel, hiszen filmje inkább a kommunikáció hiányáról, mint a véletlen kontra sors dilemmáról mesél. A Lótolvajok mozgóképes adaptációja szerint a párbeszéd elmaradása minden trauma forrása, és csakis ennek pótlásával lehetséges a múlt feldolgozása és a továbblépés.
Norvégia a Lótolvajokat nevezi a 2020-as Oscar-díjra a legjobb nemzetközi film kategóriájában, és habár a skandináv filmek gyakori szereplői a gálának, Moland filmje a hiányosságai, illetőleg a hősök sorsának meglehetősen sekélyes ábrázolása miatt nagy eséllyel a szűkített listára sem fog felkerülni, viszont kiváló példát szolgáltathat az elemzőknek írott szöveg és mozgókép összevetéséhez.