Beszélgetés Vidovszky Györggyel
2019.11.11.

Dublin és Budapest között ingázik, decemberben tovább megy Tatabányára, ahol az Ádám almáit rendezi. Vidovszky György amúgy a Kolibri Színház rendezője, de azért ez nem annyira egyszerű, mint elsőre látszik. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Vidovszky György: A Kolibri Színházban kettős a feladatköröm, egyrészt minden évadban rendezek egy ifjúsági előadást, ezenkívül a nemzetközi együttműködések tartalmi munkájában veszek részt. A magyar színházak között a Kolibri rendelkezik szinte a legnagyobb nemzetközi kapcsolatrendszerrel, ezért sokat kell utaznunk. Az ASSITEJ, a Gyermek- és Ifjúsági Színházak Nemzetközi Szövetségének Magyar Központja is a Kolibriben van, amit Novák János sok évvel ezelőtt társadalmi munkában bevállalt, ez további feladatokat ró rám is, elsősorban a kapcsolattartás terén. 

Revizor: És eközben az életed másik része Dublinhoz köt, mondhatni onnan jársz dolgozni Budapestre. Mi a legnehezebb a kétlakiságban?

Vidovszky György
Vidovszky György

VGy: A folyamatos bűntudat, hogy éppen hol nem vagyok. Írországban a színház nagyon marginális, innen nézve nem jó választás egy színházcsinálónak, nagyon kevesen tudnak ebből megélni. Egyetlen olyan színház van Írországban, az Abbey Theatre, az Ír Nemzeti Színház, aminek épülete, éves költségvetése van, de társulata annak sincs. Az összes többi olyan, mint nálunk a független színházak: produkcióra pályáznak, esetleg van egy irodájuk, vagy be vannak jelentve a nappaliba. Ha kapnak pénzt, létrehoznak egy előadást, elutaznak fesztiválokra, de a színházépületek mind befogadó színházak. Gyerek- vagy ifjúsági előadás csak elvétve van. Én is nagyon keveset tudok rendezőként dolgozni, ezért teatrológia szakos hallgatókat tanítok az egyetemen 20. századi színháztörténetre. Egyetemi színészképzés sincs, de miután angolul beszélnek, Angliában van lehetőség a színészi mesterség elsajátítására. És elkezdtem írni a doktorimat is a Dublin City University-n, mert kell a tanításhoz. Mindezek teljesítéséhez persze kell a Kolibri rugalmassága is, az, hogy néha Skype-on beszélünk. Sokat utazom, de ez a legkevésbé macerás része a dolognak.

R: Mi a macerás?

VGy: A zsonglőrködés az idővel. Hogy mikor hol legyek. Nyilván van különbség, de sokszor mégis azzal nyugtatom magam, hogy hány ember dolgozik vidéken, miközben Budapesten él, vagy fordítva. Ők sem lehetnek együtt mindig a családdal. 

R: Ez a kettősség másfajta rálátást ad a világra?

VGy: Nagyon hálás vagyok ennek a kettős látásmódnak. Dublinban a társadalom egészen máshogyan működik. Persze ott is vannak problémák: a színházat már említettem, ez nekem nyilván nagyon fontos. Viszont Írország sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb ország, jóval kevesebb az acsarkodás, a külföldiekkel elfogadóak az emberek, a politika nem mérgezi meg a hétköznapokat. Néha olyan, mintha egy másik bolygón lennék. Onnan nézve még jobban elképed az ember, hogy időnként mit lát Magyarországon. Ugyanakkor, amikor kint vagyok, hiányzik az a kulturális pezsgés, ami itthon tapasztalható. 

R: Említetted az ASSITEJ-t, aminek a tavaszi berlini fesztiválján te voltál az egyik kurátor.

Jelenet a PIN:OKKIO című előadásból.
Jelenet a PIN:OKKIO című előadásból.

VGy: Többször jártunk már az Augenblick Mal! Fesztiválon látogatóként. Keletre nyitás volt az idén, hiszen Lengyelországból, Oroszországból és tőlünk kértek föl egy-egy kurátort, hogy a fesztivál elvárásainak megfelelően ajánljunk előadást. Magyarországról a Káva Kulturális Egyesület és a HOPPart közös produkciója, a Peer Gynt került a berlini közönség elé.

R: Kik nézték a fesztiválon az előadásokat?

VGy: Ez Németország egyik legjelentősebb gyermek- és ifjúsági színházi fesztiválja, vagyis főleg szakmabeliek ültek a nézőtéren. Ott egyébként is jellemző, hogy a nagy fesztiválok időtartamára odaköltözik az egész színházi szakma. Nagyon fontos nekik, hogy végig kísérjék az előadásokat, részt vegyenek a szakmai vitákban. Erre Magyarországon mintha nem jutna idő, a kaposvári biennálén is kevesen néznek végig mindent, pedig csak kétévente van. Mivel a Káva előadása interaktív, Berlinben előre kellett szervezni ifjúsági csoportokat. A szakmai közönség azt követte nyomon, hogyan zajlik az előadáson belüli interakció. 

R: Mennyire más a fiatalabb korosztálynak szóló színház külföldön? 

VGy: Magyarország még mindig Kánaán, mennyiségi szempontból „nagyhatalom” vagyunk. Városok tartanak fönn gyermek- és ifjúsági színházakat, Budapesten itt a Kolibri három játszóhellyel, napi több előadással, a Budapest Bábszínház szintén. Ezeknek a színházaknak van társulatuk, rendelkeznek költségvetéssel, ilyen nem nagyon van a nyugat-európai országokban. A Kolibri már harmadik alkalommal vesz részt hosszútávú nemzetközi ifjúsági színházi együttműködésekben, a mostani címe az, hogy „PlayOn!”. A partnerszínházak Franciaországtól Anglián át Olaszországig nem rendelkeznek hasonló struktúrával. Vagy épületük nincsen, vagy társulatuk, bemutatnak egy darabot, játsszák 10-15 alkalommal, tovább viszont nincs pénzük fönntartani, minden egyes nézőért meg kell harcolniuk. Ez a strukturális különbség nem feltétlenül biztosítja a szakmai színvonalat. Az itthoni társulatos kőszínházak elkényelmesedhetnek: a bérletes közönség így is, úgy is jön egy ideig, van biztonsági háló. Ez sok, szakmailag kompromisszumos előadást eredményez. 

R: Ez a színházi gondolkodásra is vonatkozik?

VGy: A német színház provokatív, újító. Erős társadalmi felelősségvállalással bírnak az előadások, komolyan veszik mindezt. A fiataloknak szóló színház is ehhez hasonló. Sokkal kevesebb a cuki előadás, vagy a hagyományos mesékre épülő, tradicionális produkció. Magyarországon az elmúlt 8-10 évben a bábszínház nagyon megerősödött. Időnként a felnőtt kőszínházakba is bekúszik a bábos technika, vannak kapcsolódások, hatnak egymásra.

R: Nem csak gyermek- és ifjúsági színházat csinálsz, a sokféleség jellemző a pályádra.

Jelenet a PIN:OKKIO című előadásból. Fotók: Magyar Színház
Jelenet a PIN:OKKIO című előadásból. Fotók: Magyar Színház

VGy: Ez úgy működik, mint az utazásaim. Alapvetően drámatanár vagyok, aki egy drámatagozatos gimnáziumban kezdett dolgozni, a Vörösmartyban. Nem készültem rendezői pályára, amikor fölkértek egy-egy darab rendezésére, mindig azt gondoltam, hogy ez lesz az utolsó. Aztán egy idő után valahogy beindult, elsősorban ifjúsági színházi vonalon. Kevésbé ambicionált a felnőtteknek szóló színházcsinálás. Nem jobb híján maradtam a középiskolásoknál, hanem azért, mert középiskolai tanárként ennek a korosztálynak a problémáira vagyok érzékeny. Ez oda-vissza működik, számít, hogy hogy mit lehet adni ennek a generációnak, és mit lehet kapni tőlük. Gyevi-Bíró Eszterrel elkezdtünk színházpedagógiával is foglalkozni a Bárkán, ami azóta sok helyen elterjedt az országban. Az volt fókuszban – és most ezt erősen idézőjelbe teszem, mert hülyén hangzik -  hogyan lehet a színházzal „nevelni”. Hogyan lehet értelmes, tartalmi élménnyé tenni a színházat. Mindez azért fogalmazódott meg így bennem, mert gyerekkoromban nem szerettem a színházat, egyetemista koromban értek az első komoly színházi élmények. Amikor előadást csinálunk, a mai napig arra gondolok, hogy a gyerekkori énem mit szólna az előadáshoz. A felnőtteknek szóló színház kirándulás, de nagyon jóleső. Akkor igazán, ha az ember olyanokkal dolgozhat, akikkel nem csak munkakapcsolat jön létre. Ez a fajta közösségi színházcsinálás még a Bárkás időszakban alakult ki, ami elképesztő szabadságot adott. 

R: 2014-ben vége lett a Bárkának. Két év múlva Tasnádi István darabja, az általad rendezett Majdnem 20 választ próbál adni a történtekre, de gyászmunkának is fölfogható. 

VGy: A Bárkát nem lehet kiheverni, azóta is érthetetlen, hogy miért szüntették meg. Persze sokféle magyarázat van. Azt még az ember elfogadja, vagy inkább megérti, ha egy épület másfajta funkciót kap. De az, hogy egy beruházási projektiroda működjön egy színház számára átalakított térben, ahol nem akármilyen előadások jöttek létre, az érthetetlen. Akkor is, ha az évek során sok minden változott a színházban. Azóta is ott áll az épület, továbbra sincs funkciója, csak romlik az állaga. Ez rombolás, vandalizmus. Alkotóként is nehéz volt elengedni, három előadásom volt repertoáron, mindegyik hosszú évek óta telt házzal ment. Nagyon nehéz ezt megélni, főleg, hogy nem tudtam, lesz-e folytatás. A Kolibriben – bár más kondíciókkal – részben folytatódhatott ez a fajta színházcsinálás. A Cyber Cyrano itt született, ami hasonló módon készült a Bárkás előadásokhoz.

R: A Pesti Magyar Színházban bemutatott PIN:OKKIO a Cyber Cyranóhoz hasonlóan 21. századi formát talál a klasszikusok átdolgozására.

VGy: A PIN:OKKIO családi előadásnak készült, a nagyszabású produkciók páratlan technikai lehetőségével és műfaji kompromisszumával együtt. A gyerek- és ifjúsági színház egyre inkább az interaktivitás irányába megy el, de ez egy 650 férőhelyes nézőtérrel nem lehetséges. Egészen más színházi nyelv működtetése volt a feladat. Emellett az volt az ambíciónk, hogy poroljuk le az ismert mesét, gondoljuk újra, mit jelenthet ma, tegyük kortárs közegbe, annak mindenféle látványos lehetőségével együtt. Juhász Andrással, aki a látványt tervezte, arra törekedtünk, hogy ne csak illusztráljuk a történéseket, hanem absztrakt módon jelenítsünk meg helyszíneket, hogy legyen funkciója a látványelemeknek is, hogy legyen bennük valamiféle játékosság. Azt remélem, hogy úgy lett tömegfogyasztásra alkalmas, családi előadás a PIN:OKKIO, hogy mindezt igényesen próbálja teljesíteni. És szívvel.