Albrecht Dürer/Albertina, Bécs
2019.10.28.

Az Albertina Dürer-kiállítása mintha a művészettörténet-könyvek festménycentrikusságát próbálná meg felülírni. Ez nemcsak a kiállított műtárgyak grafikai arányából derül ki, hanem a kiállítás csomópontjaiból, a középpontba helyezett művekből is. BORDÁCS ANDREA ISMERTETŐJE.

Az Albertina Múzeum eredetileg Albrecht főherceg palotája volt, de a nevét Albert Kázmér szász-tescheni hercegről kapta. A múzeum, noha többféle kiállításnak, különböző korokból való, különböző médiumokban készült műveknek ad helyet, de saját gyűjteménye alapvetően grafikai gyűjtemény. Nem is akármilyen, hanem a világ egyik legnagyobb és legjelentősebb grafikai gyűjteménye, mely körülbelül 65 000 rajzot és több mint egymillió rézmetszetet számlál, de jelentős a fotótörténeti és az építészeti kollekciója is.

Egy kék szalakóta bal szárnya
Egy kék szalakóta bal szárnya

Így nem véletlen, hogy a mostani hatalmas Dürer-kiállítás fókuszában is a művész grafikai munkássága áll, noha számos jelentős múzeum kölcsönzött a kiállításra festményeket (Uffizi, Prado, Gemäldegalerie, National Gallery stb.). Ugyanakkor érdekes, hogy a néhányszáz méternyire található Kunsthistorisches Museum Dürer-festményei közül csak egy van az Albertina kiállításán, a többi az eredeti helyén látható (pl. Miksa császár portréja, az Allegorikus női alak stb.) Maga az Albertina eleve kb. 140 Dürer művel rendelkezik.

Az aprólékos Dürer-rajzoknak egy gondosan rendezett összeállítását egy nürnbergi üzletember, Willibald Imhoff vette át az 1550-es években.  Később ezeket a munkákat Rudolf császár, majd a bécsi császári udvari könyvtárból származó prágai gyűjtemény szerezte meg, végül 1796-ban kerültek az Albertinába.

Az északi művészet jellemzője az hogy minden hétköznapi dolognak jelentősége van. A kiállítás logójául választott mű remekül kifejezi az egész tárlatot. Egy színes rajz, egy kék szalakóta (gyurgyalag) szárnya. A művészettörténetben ritkán látni ilyen ragyogó tollazatot, legfeljebb az angyali üdvözletek Gabriel arkangyalánál, abban a pillanatban, amikor megjövendöli Szűz Máriának fia, Krisztus születését. De Dürer munkájában a pompás színek szárnyaló fenségét kegyetlen ellenőrzés alatt tartja az erőszak szelleme, amely a szárnyat a madár törzséből szakította ki, és a példányt egy határozottan világi kontextusba helyezte. Bár nem mellékesen a szárny egy elpusztult madáré.

Dürer munkássága – noha a művész többször tett itáliai tanulmányutat - magán viseli a németalföldi művészet jegyeit, ugyanis egyszerre képes a szépséget és a rútságot megragadni. Erre a Michelangelónak tulajdonított kritika is reflektál, aki szerint az északi, német, „németalföldi mesterek nem tesznek különbséget lényeges és lényegtelen dolgok között, képeiken válogatás és szépítés nélkül megörökítenek mindent, ami a szemük elé tárul, vagyis ezek az ábrázolások talán tetszetősek a szemnek, de ellentétben a tökéletes szépség megragadására törekvő, intellektuális itáliai művészettel, semmi közük az értelemhez, a művészettől elvárt magasabb eseményekhez.” Vagy ahogy már Bruegel kapcsán írtam, hogy az északi művészetben a világtörténelem legnagyobb pillanataiban sem szűnik meg a 'kicsiny' dolgok jelenléte.

Mezei nyúl
Mezei nyúl

Tehát a színpompás szalakótaszárny mint logókép is jelzi, hogy az Albertina Dürer-kiállítása mintha a művészettörténet-könyvek festménycentrikusságát próbálná meg felülírni. Ez nemcsak a kiállított műtárgyak grafikai arányából derül ki, hanem a kiállítás csomópontjaiból, a középpontba helyezett művekből is.

A kiállítás nyitó terében, a bejárattal szemben egy különálló vörös falon Dürer viszonylag kisméretű, fehér krétával rajzolt, minden idealizálástól mentes Meztelen önarcképe látható. Számomra zavaró volt, hogy az installálásban egy termen belül is három falszín váltakozott. Ha termenként váltakozna vagy ha indokolt esetben két háttérszínt használna, az elfogadható lenne, de ennyi már zavaróan hatott, nem rendelődött alá a műveknek, hanem vetélkedett velük.

A fametszetei jórészt, mint például az Apokalipszis-sorozat (1498), még őrzik a későgótika formai megoldásait, ugyanakkor a 15. században virágzó északi rézmetsző művészet általa érte el csúcspontját. Több mint száz rézmetszetén egészen festői tónusokkal kápráztatta el a gyűjtőit.

A kiállításon különösen izgalmas egységet mutatnak a kék papírra szürke és fehér tintával készített rajzai. De persze a klasszikus mesternyomatai is szerepelnek, a fametszetei, köztük az említett Apokalipszis-sorozat, a Rinocérosz és a rézmetszetei (természetesen köztük a Melankólia vagy Melencolia is).

Ugyan a korabeli toszkán művészekhez, különösen Leonardóhoz hasonlóan Dürer is számos természeti és anatómiai tanulmányt végzett – s ezekből igencsak gazdag válogatást mutat be az Albertina –, mégis úgy tűnik, a festményei megalkotásában nem törekedett az alakok anatómiailag teljesen hű ábrázolására, velencei utazásai hatására inkább a színekre, a festőiségre fókuszált.

Dürer egy 1523-as szövegében arról ír, hogy az emberi arányokra vonatkozó klasszikus ismereteit Pirckheimertől szerezte, aki kitűnő humanista oktatást kapott Padova környékén. A másik erőteljes hatás Mantegnáé. Gyakorlatilag a toszkán, az északi és a velencei, alapjaiban azért különböző szempontú művészetet Mantegna személye és kapcsolati hálója fogja össze. S Dürert is Mantegna inspirálta az itáliai utazásokra, ahol a színek fontosságát tudatosították benne a velencei festők. Ezért is szerepelnek a kiállításon Mantegna-metszetek is. Dürer számos nyomatát saját költségén adta ki, sőt az 1498-as Apokalipszis-sorozata kifejezetten pénzügyi kockázatot jelentett számára.

Szent Jeromos
Szent Jeromos

A grafikai dominancia mellett azért számos festményével is találkozhatunk (Királyok imádása, Krisztus a doktorok között, Szent Jeromos, Szakállas férfi portréja, Tízezrek mártíromsága, Rózsafüzér ünnep stb.). Sajnos a Meztelen önarcképén túl a neves önarcképeit viszont nem láthatjuk. A grafikai fókuszokon túl még a Királyok imádása szerepel kiemelt helyen, melynek élénk színeiben mind az északi Dunai Iskola, mind a velencei tanulmányút hatása tükröződik. Ezeken a festményeken különösen jól megfigyelhető az a Dürer munkáiban megbúvó kettősség, hogy úgy tud transzcendens élményt nyújtani, hogy abszolút hétköznapi jelenetként mutatja be az adott bibliai eseményt. Ez különösen a kevesebb szereplős, így meghittebb Királyok imádásán érhető tetten.

A kiállítás a műtárgyak bemutatásán túl néhány új kutatási szempontot is felvet. Többek közt azt, hogy a jól ismert Mezei nyúl és az Imádkozó kezek című rajzai nem pusztán előtanulmányok egy nagy műhöz, hanem a kiváló technikai tudás szemléltetésére szolgáltak a mecénások felé. Szintén a Dürer-kiállításhoz kapcsolódó kutatások következményeként szakmai diskurzus is kialakult. Ebben különböző vélemények ütköztek egymással, például a londoni National Gallery két, kölcsönzött festményével kapcsolatban. Christoph Metzger, az Albertina és a kiállítás kurátora megcáfolva az eddigi elképzelést, azt állítja, a Szent Jeromost 1494-ben, a velencei látogatása előtt festette Dürer, míg a National Gallery kutatója szerint viszont két évvel később, a visszatérése után készült a kép. A National Gallery álláspontja Dürer műhelyének tulajdonítja a Madonna írisszel (1500–1510 körül) című képet, ám Metzger azt állítja, hogy Hans Baldung Grien, Dürer fiatal asszisztense festette. (A kiállításon, a kép kreditjén ezt tényként közlik).

A kiállításon számomra különösen izgalmasak voltak az eredeti kiadványok, melyekhez az illusztrációk készültek. Azonban sajnos csak a tárló alatt láthatók, pedig érdemes lett volna őket beszkennelni/fotózni és oldalról oldalra megmutatni digitalizálva, ahogy erre már más tárlatok esetében láthattunk példát. Nyilván az eredeti kiadvány sérülésének kockázata miatt maradt ez el.  Az is érdekes, hogy míg a 15-16. századi nürnbergi könyvnyomtatás piacát Dürer tanára, Michael Wolgemut uralta, így ez eleinte segítséget jelentett, hiszen Dürer részt vehetett a munkákban, de azután ez a piac elég kicsinyek bizonyult ahhoz, hogy többen is dolgozzanak benne, így a baseli tanulmányútja, mely a könyvnyomtatás korabeli központja volt, igen inspirálóan hatott rá.

A kiállításon szembeötlik még, hogy Albrecht Dürer aláírásának és monogramjának kompozíciójával is saját brandet teremtett, amely olyan sikeres és karakteres, hogy még ma is bármelyik grafikus megirigyelheti az ütős betűlogót.

A kiállítás 2020. január 6-ig látogatható.