Jóllehet, a koncertprogramok összeállítását oly sokáig hegemón módon meghatározó tematikus és zenetörténeti főelv (hasonlóan a nyitány-versenymű-szimfónia sablonhoz) az elmúlt évtized során látványosan megrendült, bizonyos párosítások máig képesek frappírozni a hangversenylátogató közönséget. Haydn és a túlcsorduló francia romantika képviselői például váltig vajmi ritkán kerülnek egymás közvetlen közelségébe, a Pannon Filharmonikusok október 19-i koncertjének első két száma, azaz Haydn 12. (E-dúr) szimfóniája és Édouard Lalo Spanyol szimfóniája pedig alkalmasint még soha nem hangzott fel azonos programon. (Csupán egy nappal korábban, a pécsi zenekar azonos programú Müpa-beli fellépésén.) Föltevésünk legalább lokális érvényességét csak tovább valószínűsíti a tény, hogy egyik kompozíció sem számít az itthon agyonjátszott koncertszámok közé: a megtévesztő címe mögött hegedűversenyt rejtő Lalo-mű úgy 4-5 évente kerül elő, Haydn korai szimfóniájának hangversenytermi megszólaltatásáról pedig még csak nem is tud az Arcanum által kutathatóvá tett kollektív sajtóemlékezet.

 

Mayu Kishima és Gilbert Varga (A kép forrása: www.pfz.hu)

A Virtus és extázis (magunk tán inkább eksztázist írnánk) fantáziacímű program keretében Gilbert Varga és muzsikusai most azonban épp ezzel a ritkasággal indították koncertjüket – és produkciójuk alkalmasnak bizonyult a felfedeztetés önmagában is örömszerző munkájának elvégzésére. A már éppen az Esterházyak szolgálatában komponált 1763-as mű kellemes formálással, eleven tempókkal hangzott fel, s habár e korai szimfóniákat sajnos csak igen mérsékelten galvanizálhatta az elmúlt évek-évtizedek merészebb dinamikai megoldásokkal és színesebb fantáziával dolgozó Haydn-reneszánsza (hazai jelesei Fischer Ádám meg Takács-Nagy Gábor), azért Vargáék így is érzékenyen és ízléssel közelítettek nyitószámukhoz. A karmester pedig egészséges (és a közönség felé is jó érzékkel közvetített) humorérzékének hála, sikerrel domborította ki a derűre okot adó zenei pillanatokat.

 

Ha most mégis azt írjuk, hogy a Pannon Filharmonikusok együttese igazából a második számmal érkezett el a számára legotthonosabb zenei univerzumba, a XIX. század második felének (és egyszersmind a XX. század elejének) dús nagyzenekari hangzásától kibélelt lakályos honba, ez alig több szimpla ténymegállapításnál. A pécsi muzsikusok jól érzik magukat ebben a közegben – és túlnyomórészt jól is érzik ezt a közeget. Igaz, a Spanyol szimfónia főszerepe nem az övék volt, hanem a japán születésű, de Németországban nevelkedett Mayu Kishimáé, aki imponáló adottságú virtuóznak és rokonszenvesen tartózkodó pódiumlényű előadónak bizonyult. A spanyol koloritokat mutatósan kijátszó öttételes mű magánszólama így gond nélkül érvényesülhetett: a salaktalan hegedűhang karcsúságában is képes volt a latinosan áradó elánt érzékeltetni. Ha utóbb valami kis hiányérzet mégis támadhatott a művésznő produkciójával kapcsolatban, azt a zenetörténet legemelkedettebb alkotásának címére bizonnyal nem pályázó Spanyol szimfónia alapkaraktere magyarázhatta. Lalo műve ugyanis olyannyira a gusztáló és gusztáltató előadásmódra van alapozva, hogy az elsősorban az extrovertált, mondhatni magakellető hegedűsöknek kedvez, és kevésbé a befelé figyelő, visszafogottabb alkatú (és talán csak mérsékelten személyes hangú) szólistáknak. Mayu Kishima azonban mindezzel együtt is megérdemelt és zajos ünneplésben részesült.

 

A második részben azután Szkrjabin szimfonikus poémája, Az extázis költeménye következett: immár minden figyelmet Gilbert Varga és zenekara együttműködésére irányítva, s egyszersmind ellódítva az estét a mérséklet alapregiszterétől. A műben végig ott kísértő egzaltáció ugyanis a Kodály Központ koncerttermének egészét az uralma alá hajtotta: a fokozások meg az orgazmikus csúcspontok nagy kisülései nem tévesztették el a hatást. Hála a felhangzó műveket már addig is dinamikusan vezénylő karmester teljes testbedobással felfokozott – és a részleteknek, az arányok formálásának mégis példás figyelmet szentelő vezénylésének. Az élményszerűen sikerült fanfárok meg a kiterjedt szerepét szemmel láthatóan élvező ütős szekció nagy pillanatai pedig egy majd’ mindvégig stabilan kiegyenlített zenekari összteljesítmény tetőpontjait jelezték.