Garai Júlia és Vass Imre az előadásban

Miután a két táncos, Garai Júlia és Vass Imre már minden ismerősüket köszöntötték és a helyükre kísérték, szinte véletlenül bekóvályognak a Gödör színpadára. Beletelik jó néhány percbe, mire tudatosul: már elkezdődött az előadás.  A koreográfiában morzsákat, egymásba érő életérzés-villanásokat látunk. Az első szituációs gyakorlatban a táncosok nagy ívű produkciónak veselkednek neki. A muzsika hollywoodi filmzenének is elmenne, a két táncos hatásos, ám kongón üres, teátrális koreográfiát nyom rutinból, a lány arcán műmosoly, a fiúén mű-elmélyültség. A zene szárnyal, de a test megbicsaklik.  A tánc ellehetetlenül. Először, de nem utoljára. A koreográfiának visszatérő motívuma az elrontott, kudarcba fulladt tánc.

Jelenetkép

Vass Imre szenvedéllyel szökell. Harcol a testével, a térrel és a gravitációval, kínkeservvel izzadja ki magából a mozdulatokat, amik rendre máshogy valósulnak meg, mint ahogy ő elképzelte. Végül feladja, hason fekve ordít bele a padlóba. Egy másik jelenetben castingon csetlik-botlik, önkifejez, de hiába. A felvételiztető elutasítja, és egy kivetített szövegből megtudjuk, hogy egy darabig még próbálkozott a tánccal, de ma már sikeres divattervező.

Jelenetkép

Az előadásban nemcsak a tánc nyelve válik töredékessé. Hazudik, cserben hagy, érthetetlen a verbális és nonverbális kommunikáció is. Kezdődik az előadás eleji "én vagyok én, te vagy te" játék befuccsolásával, amikor még azt sem sikerül a két figurának tisztázni, ki Juli és ki Imre. Egy másik epizódban Juli a legnagyobb természetességgel válaszolja Imre kérdésére, hogy jól van, miközben szájából tetemes mennyiségű habzó nyál folyik. De hallunk halandzsa-párbeszédet angolul és németül, látjuk Juli és Imre „meghitt” ölelkezését, amelyből mindketten kitekintgetve jelzik, hogy a másik büdös, unalmas, és különben is már rég kinéztek maguknak valaki mást, akivel meginnának egy italt.

Garai Júlia

Kiábrándult, cinikus mondanivaló, ám a produkció cseppet sem lelombozó, sőt. A közönség harsányabb része visítva röhögi végig, de a többi is szinte szünet nélkül kuncog. Mert ugyan kifordult és kifordított dolgokat látunk, de a mindennapi fonákságoknak nem drámai leleplezése, inkább huncut felnagyítása az, ami zajlik. Az élethazugságok paródiájának is beillik a kép, amint a falra kivetített pálmafák és naplemente előtt kéz a kézben ácsorog a pár. A megszállottan rohangáló, fejét rázó rockertől kezdve a jógával ellazulni képtelen lányon keresztül a pozitív energiától majd’ szétpukkadó szambaoktatóig lelkesen és mulatságos eredménnyel próbálgatja a szerepeket a két táncos. De semmi nem az, aminek látszik, hanem pont annak teljes hiánya. Alig van olyan pillanat, amikor a mozgás nem valaminek az elutasításáról, kinevetéséről, a néző provokálásáról szól, épp ezért rögzül az agyban makacsul a kép a középen, félhomályban, lehunyt szemmel álló lányról, aki körül a férfi lázas izgalomban futkos. A férfi egyre közelebb táncol a lányhoz, fejét rázza, míg a hosszú haja által keltett szellő meglebbenti a lány haját is. Ő továbbra sem mozdul, csak átszellemülten befogadja az élményt. Szóval ez a kapcsolódás, a többi a bömbölés.

Az ilyen ritka, belefeledkezős pillanatokat leszámítva a táncosok részéről állandó az önreflexió, és a közönséggel való kommunikáció: kikacsintanak ránk, használnak, felhasználnak minket. Vass Imre találomra kiválaszt egy nézőt – mellesleg épp e sorok íróját – egy kis flörtölésre, így az maga is kicsit szereplővé válva csacsog a táncossal az előadás utáni kávézás lehetőségéről, és közben figyeli nézőként, amint Júlia féltékeny sms-ei megjelennek a kivetítőn: „Csinos. Jobbat érdemelsz”.

Jelenetkép. Szkárossy Zsuzsa felvételei

A séta a kint és a bent között folyamatosan zajlik. Garai Júlia a színpad szélén a két zenésszel pusmog, míg Vass Imre a közönség sorai között bóklászik, a hangosítónak magyaráz valamit, a közönség pedig az üres színpad látványára automatikus tapssal reagál. Persze, becsapásról van szó, az előadás folytatódik. Azután is, hogy Vass Imre amerikai – vagy legalábbis angolul affektáló – csodaprédikátorként ráveszi a publikumot, hogy kezét előbb az égnek emelje, majd ütemesen összeérintse tenyerét. De ez a taps sem a vége még. Ahogy formátlan marad a mozgás és a kommunikáció is, úgy bújik ki maga az előadás is folyton a megszokott rögzített formák keretéből.