Egyes vélekedések szerint az élet élményeit a halál közelsége kiélesíti, kontrasztosabb és közvetlenebb, valódibb mindaz, amit a halandóság határvonalán tapasztalunk. Ironikus ilyesmit épp egy fotelben olvasgatva gondolni, kényelmes és cseppet sem fenyegető, leginkább kellemesnek mondható körülmények között. Érdekes módon mintha még erre is reflektálna Jón Kalman Stefánsson remek és terjedelmes izlandi története.

Izland az Izlandon kívüli világban egzotikum, és ezt a történelmi távlat is hangsúlyozza: a múlt század fordulója körül játszódó cselekmény földrajzilag és kulturálisan is távol esik a karosszékünktől. A kosztümös viking-sagás kiindulás, a fekete-fehéren elnagyolt táj, a halászhajós evezés a szeszélyes óceánon, a vándorutak sorára kényszerülő szereplőkkel együtt odacsap minket is a dermesztő hullámok és hóförgeteges széllökések közé.

Az ember és a természet küzdelmét, harmóniával és feszültséggel teli viszonyát számos egzotikus civilizációs határhelyzetben felderítette már az irodalom széltében-hosszában. Ide tartozik például a Robinson-történet és mutációi, a vadnyugatot többé-kevésbé romantizáló irodalom Jack Londontól Karl May-on át Tarzanig és A dzsungel könyve-féle posztkoloniális regényvilágokig. Számtalanszor elzarándokolhattunk a fotelmelegből  a vadonba, majd  vissza a civilizációba. Igazán sokféleképpen variálható ez a kalandos alaptörténet-séma. Jón Kalman Stefánsson elbeszélése egy fiatalember kalandjait követi végig a kietlen tájon, s ezzel valamennyire a kalandos vadonregény hagyományába illeszthető.

Ám amint nekiindul a szöveg, épp ennyire tekinthető "főszereplőnek" maga a 19-20. századfordulójának Izlandja, az az elszigetelt, távoli világ, ahol szeszélyesen viharba fordul az óceán, ami ott van a kopár szépségű sziget és a világ többi része között. Úgy tűnik, mindennek a tenger és az időjárás az alapja, és hamar nyilvánvaló lesz, hogy ez az egész egyáltalán nem a mi szórakoztatásunkra vagy a cselekmény díszletezésére lett, meglehetős terjedelemben és részletességgel, odaírva: ezek a barátságtalan, gyakran életveszélyes elemek szervezik az egész izlandi társadalom működését. Annál is inkább, mert a tőkehalcsontból, kőből és uszadékfából épült névtelen Község peremvidék ellátása teljesen a halászatra és a külvilágra van utalva: a szesz, a technológia, a hírek és irodalom, egyáltalán: a papír, de mindenekelőtt a hajnaltól estig munkával teli életet elviselhetővé varázsoló kávé. Na meg a könyvek, már azoknak, akik megtanulhattak olvasni, és a mi fiúnk éppenséggel könyvrajongó, kint a világ fagyos, sózott halas végein.

Bár a zord körülmények alig hagynak alább az olvasás során, még így is folyton-folyvást az élet és az irodalom alapkérdései körül forog a szereplők életében több-kevésbé minden. Stéfansson úgy döbbenti rá fiatal kamasz főszereplőjét az emberi állapot lehetetlenül paradox, feloldhatatlan dilemmáira, hogy a külső táj és a belső világ háborgásain kívül még két irányba kitárja az elbeszélés terét: az irodalom (vagyis a könyvek, a fordítás, és a költészet) és az elbeszélésben aktívan részt vevő halottak felé. Az evilági és túlvilági hangok között talán legélesebb különbség a perspektíva: ugyan egyaránt szenvednek a nélkülözéstől, boldogtalanságtól, csalódástól és magánytól az élők és a holtak, az élőknek megvan a szavak és a költészet világa, amivel meg tudják haladni a világ dologi, beszűkült értelmetlenségét.

A túlélés nem csak a munka és a fizikai jóllét, hanem az érzelmi és intellektuális szükségleteken keresztül sikerül, vagy hiúsul meg. A fiú nem csak a könyveket, de a nők és férfiak vonzalmait, szerelmeit, idegenségét és barátságát, bizalmát és árulását is megismeri – az irodalom tulajdonképpeni tárgya ott történik és tesz-vesz körülötte, életnagyságban (sőt!). A holtak elbeszélte történet szereplői irodalommá lesznek, ám az elbeszélés idejében élőknek is megmaradnak, mint maga az irodalom. A fiú is, mások is reflektálnak saját történeti természetükre, és a szavak, a dalok és versek, a könyvek mind irodalmibbá tágítják a szűkös életperspektívákat ebben a nagypanorámás, jeges-havas tájban. Életükben ezek az emberek, ahogyan az emberek általában, ahogyan mi is, boldogságot, melegséget keresnek, közösséget, kiutat a gyászból, a szomorúságból, nélkülözésből, kétségbeesésből.

A szavak és a szövegek élet-halál kérdésévé lesznek tehát, ahogyan talán minden más is: mai szemünkkel extrémnek ható megpróbáltatások és nélkülözés, vagyis fagyhalál, éhezés, illetve az ismerősebbnek ható alkoholizmus, tudatlanság és általános szegénysors nyomán igen sűrűn arat a nagy kaszás. Nemcsak a cselekményben, de általában is úgy tűnik, nem egy életbiztosítás izlandinak születni 1900 körül. Akik megélik az idősebb életkort, azok többnyire még a fiatalokhoz képest is izolált és csalódott, megkeseredett, magányos, szenvedő és küszködő emberek lesznek. Mi ad enyhülést ebben a szinte élhetetlen, hóviharokban szétszórtan reszkető közösségben? Egyfelől nyilván a pénz, hiszen a gazdagok: a kereskedők, hajósok és egyházfők családjukkal eljárhatnak Koppenhágába vagy akár Németországba is. Mikor visszatérnek, emlékeikben és olvasmányaikban is őrzik ezt a külső, nyüzsgő és hatalmas világot.

Az írás és olvasás maga, és nem utolsó sorban a fordítás átlépés a sziget nyelvi határain: a világirodalmi hivatkozások minduntalan a korabeli izlandi fordítók nevéhez és munkájához kötődnek – ahogy a magyar olvasó irodalmi élete is egyébként; a fordításról szólva, Egyed Veronika magyar szövege úgy tűnik, hibátlan felbontásban és minőségben közvetíti a magyar közönségnek ezt a rendkívüli könyvtrilógiát.

Még ha a könyvekkel, irodalommal és a szavak világot és sorsokat átformáló erejével is fonódik össze a fiú története, ez a történet, képei, gondolatai és megfigyelései is elsősorban az emberi érzésekről, vagyis mindenekelőtt talán mégiscsak a romantikáról beszél. Gyakran veszélyesen közel kerül a közhelyesség szakadékához, de még ez az elhúzódó szépirodalmi-tematikai tériszony is aláhúzza a határhelyzetet, amin szereplőit és olvasóit is végigvezeti. Hogy ezt meg is tehesse csaknem büntetlenül, hitelesen és tiszta hangon, ahhoz messzire kell kerülnie a mai korszellemtől, civilizációs körülményeinktől, (poszt-)modern műveltségünktől, már-már az egész kultúránktól – ez utóbbi azonban biztosan nem igaz: a mai izlandi, európai, irodalmi kultúra kontinuitása gond nélkül visszatalál ebbe a modern határvidéki keretbe. A sziget és elszigeteltség, az élőktől eltávolodva figyelő és az olvasóknak mindezt elmesélő, egyfajta kollektív és időn kívül felfüggesztett irodalmi közeget alkotó holtak, életet és mulandóságot és halált áthidaló metaforák mind. Semmi sem csak az, aminek nevezzük, minden egyszerre szól saját magáról is, és valami másról, költészetté áll össze itt, úgy tűnik, az élet egésze. A trilógia eredetileg tetralógia lett volna, de a szerző az olvasókra bízza a záró kötet megírását – vagy talán a megélését.