Sorolhatnám könnyedén, de ez egyrészt közhely, másrészt lerágott csont is, és manapság, amikor az élet előbbre való lett a szellem vagy a lélek működésénél, amikor az izmos életrajz a vers elé áll, hiszen már szinte minden apróság, epizód, az életnek minden momentuma ismert, könnyedén fölmondhatjuk a gyarló, de szorgos hétköznapokat. Percről percre le van dokumentálva az élet. Nem akarok dicsekedni, de nekem sok költő barátom van, olvasom is őket rendszeresen, és ámulok. Ezt meg hogy. És ezt miért. Azta. Ülni egy versével az ősz rozsdája alatt. Satöbbi. 

 

Egy nagyon kedves költő barátnémmal azonban olyasmi történt, amit, bár szeretek és szoktam is fantáziálni, magam sem tudtam volna kitalálni. Olyan szép történet. Olyan egyedi. Tényleg igazán megrázó. Mintha kicsi, púpos angyal súgta volna a fülembe. Pedig úgy igaz, true story, ahogy mondom, szóról szóra. 

 

Úgy hát megesik, hogy a költők megbetegszenek. Lábfájás, háthúzódás, rák, vakság, demencia, rímhiány, egyebek. Finoman gyűlölködik a test betegsége, beszélgetés közben rendre leesik az alanyi költő egyik füle, mást lát az egyik szem, mint a másik. Na, az én költő barátném megbetegedett. Híres költő egyébként, mit mondjak, olyan híres, hogy a kórházportás is felállt a fülkében, amikor behozták gurulós ágyon a kettes belre, negyedik szárny. Az is lehet, hogy szalutált János, de igazán nem akarok túlzásokba esni. Nagyon szép kórtermet kapott, az ágyból rálátott karcsú fákra, könnyű hullámzású dombokra, úsztak a felhők az ég kékjében, és szomszédja egyfolytában nézte őt. Éjjel-nappal is nézte. Az idős, varkocsos néni végül odacsoszogott mellé, és arra szólította föl, hogy írjon verset róla. Ilyen nagy költőnek mennyiben van az, kisujjából kirázza, ugye. Csak egy vers a szegény Arankáról, akit három férfi hagyott ott, de a negyediknek kellett volna, az viszont maradt, most is otthon eszi a fene, csak meg ne találja az eldugott kétszázötven Eurót, míg neki itt fogják kivenni a fél bélrendszerét. Aranka néni ezt a kedves, jóhiszemű kérését másnap ötször tolmácsolta, a harmadik napon odahúzta a költő ágya mellé a stokit, és mesélni kezdte az életét mint témát. Például ezt is meg lehet írni, hogy amikor meglátta az első férjét, úgy elpirult, hogy azon a nyáron már nem is kellett napoznia.  

 

A költő titokban beszélt a főorvossal, és arra kérte, hogy helyezzék másik szobába. Híres költő volt, mint mondtam, megtették. Áthelyezték, a folyosó végére. Ahogy betolták, egy fiatal lány nézni kezdte. Aztán fölvihogott. Aztán elcsöndesedett, majd újra vihogni kezdett. Majd odaült a költő ágya mellé, és azt mondta szerényen, hogy ő is költő. Előhúzott az ágya alól egy kockás vulkánfíbert, fölcsattintotta. Kiemelte az első mappát. És vékony macskahangon olvasni kezdett, és néha fölvihogott. Első verseim, százötvenkét szonáta, több capriccio és néhány szonett, a bónusz egy ballada a mostohaapámról. Amikor az esti lámpaoltásra végzett, megkérdezte milyennek tartja őket a költő (a barátném) azt mondta halkan, szépek. Nagyon szépek.

 

Másnap némileg hosszabb könyörgés után a távolabbi balszárnyba helyezték, ott, abban a szobában, melynek ablaka előtt szomorúfűz állt, hat ágy volt, öt súlyos beteg rajta kívül, és mindegyik horkolt. A horkolás különleges emberi dolog, nagy csudaság, és ha az ember figyel, sok változatát képes megkülönböztetni. Szemérmes horkolás. Ordítós. Motorozós. Erotikus. Dallamos. Szavakkal kevert. Panorámás. Ellenzéki. Nappali. Na, ez volt a tragédia. Hogy valaki mindig horkolt abban a kórteremben. Éjjel és nappal horkoltak, bejött a takarítónő, fölmosott, közben ő is horkolt. A nővérke is horkolt. 

 

A költőt, mivel ismert művész volt, áthelyezték utoljára. Állapota rosszabbodott. Talán ezért is olyan szobát kapott, ahol csak egy beesett, sárga arcú asszony feküdt. Előtte megkérdezte, hogy az asszonyt érdekli-e a költészet, horkol-e, esetleg ír-e verseket. A főorvos semmi ilyesmiről nem tudott, az asszony csöndes, nem nagyon beszél, nincs mitől tartani. 

A sárga arcú asszony, bár ez akkor nem látszott, az éjszaka közepén szólalt meg. 

Azt mondta, hogy szerelmes, még mindig az, reménytelenül az.

A költő barátném gondolkodott, kérdezzen-e, és hát igen, végül kérdezett.

Szerelme cipészinas volt, suttogta a sárga arcú asszony a sötétben. Szerelme sokat raboskodott. Szerelme szép volt, bátor, egyenes jellem, igaz ember, a népének szentelte az életét. Csúful, áruló módon kivégezték egy régi karácsonykor, lelőtték.

Halálát az áruló televízió közvetítette.

 

Költő barátném ezután már nem kérdezett, csak azon gondolkodott hajnalig, hogy mi tévő legyen. Nem tehetett mást, minthogy azonnal meggyógyult. (Makk) És már délután hazavitette magát a lányával, színházrendező volt, de ilyen gyógyulást ő se nagyon tudott volna megrendezni.