Vizin Viktóriát ritkán halljuk itthon. Ez nagy kár, hiszen egyik legtehetségesebb énekesnőnk, aki minduntalan túllép a hagyományos primadonnai szerepkörön. Carmenként ismerte meg őt a New York-i Metropolitan és a londoni Royal Opera, több világszínvonalú dalszínház gyakori vendége, akit ezúttal nem nagy operaprodukcióban hallottuk, hanem egy alig egyórányi kamaraoperában, amelyet két alkotótársával hívott életre. A hangszerelés is kamarai léptékű: a zeneszerző, Zombola Péter zongorája mellett az Accord Vonósnégyes játszik.

 

Az „… és Echo” című egyszemélyes opera Zombola, Gergye Krisztián rendező, táncos-koreográfus, illetve a szöveg megírására is vállalkozó énekesnő közös munkája.  Nem véletlen, hogy az ünnepelt mezzoszoprán fejében fogantak meg azok a kérdések, amelyekről az előadás beszél: mit jelent színpadon lenni? Mennyire nárcisztikus, önimádó vagy önkínzó aktus ezeken a deszkákon akár testileg, de még inkább lelkileg lemeztelenedni? Mit jelent a színpadi magány?

 

Az operának határozottan leírható, időben jól kijelölhető cselekménye nincsen, mégis kerek narratívát alkot mindaz, amit látunk. Ami operaivá teszi, az a főhősnő belső történéseinek nagyformátumú ábrázolása. Az operában egy őrülési jelenet sem feltétlenül a cselekmény által indokolt – hiszen legtöbbünk talán képes egy szerelmi csalódást a teljes téboly nélkül is átvészelni –, hanem a zenei pillanatok teszik hihetővé, átélhetővé. Itt a színpadi létezés lelki tükröződéseit látjuk három figurával megelevenedni. Ez a három figura: az énekesnő, a nárciszi táncos és a baba. Utóbbi a színpadi perszóna, amely élettelenül mered ránk, mígnem álarcát az élő szereplő öltik magukra. És ki más, mint Nárcisz mozgatja őt, ő kényszeríti tánclépésekre. 

 

Az énekesnő a miskolci bemutatót megelőzően több interjúban idézte Balázs Béla szövegrészletét A kékszakállú herceg várából: „Hol a színpad, kint-e vagy bent?” A műben a kérdés inherens módon kap választ, Nárcisz és Echo történetén keresztül. Az előbbi – Gergye Krisztián – olyan észrevétlenül bukkan fel a színpad alól, akárcsak egy előadóművészben a megmutatkozás vágya a reflektorok hatására. De boldogságot hoz? Megelégedést? Amikor Vizin Viktória az énekli, hogy most boldog, a prozódia erőltetett, a zenei frázis bántóan sulykol – valami hiba van a boldogságban.

 

Hogy miért hatásos opera az „… és Echo”, azt az alkotói folyamat magyarázhatja. Klasszikus esetben az operalibrettó készül el előbb (a zeneszerzővel egyeztetve), s azután a zene. A rendezés pedig csak jóval később: halott szerző esetén ez akár évszázadokat is jelenthet. Most az alkotói hármas szorosan együttműködve dolgozott – így jött létre a kiváló dramaturgia. Az előadóművész létformájáról való beszéd szerencsére nem köldöknézegetés és nem szakmázás, és nem fárasztó metanarratíva. Valódi drámát látunk, amely nem utolsósorban Vizin színészi alakítása folytán a húsunkba vág.

Hagyományos operák esetében Mozart, Verdi, Wagner irányából vizsgálódna egy kritikus, Zombola Péter viszont – ugyan ragyogó, valódi, mély muzsikát írt – nem emelkedik az alkotótársak fölébe. Hogy írhatnám le, hogy ezzel a megjegyzéssel nem kisebbíteni akarom az érdemeit, sőt! A posztmodern nyelvezetű zene afféle barokk minimalizmus, megidézi például Vivaldit, de nem a partitúra díszességében, hanem a zenei mondatok hangsúlyában, ívében. Helye van a zenében a véletlennek is, egyes szakaszoknál az előadók szabadon alakíthatnak gesztusokat, ami a fokozott egymásra figyelésre buzdítja őket. Vagy talán nem is a véletlen szót helyes használnom. Ezúttal lehetőség van arra, hogy a zenészek úgy jussanak el egyik zenei pontból a másikig, hogy igazodnak a színpadi történésekhez. Ezt a zenét nem játszhatja el félszívvel muzsikáló operazenekar, és nem is az árokban van a helye.

 

A zenei megformálásnak tehát része a szabadság, az előadásnak pedig kérdése. A színpad börtön lehet, főhősünk mégis vágyik az itt kivívott sikerekre: a végén arról énekel, hogy rózsával halmozzák el, mert felnyitotta magát. Az utolsó szavai pedig a Kékszakállút idézik: "Jössz-e még utánam?" „Jövök, jövök, Kékszakállú” – ez a sor persze már csak az én fejemben, a hallgató fejében szólal meg. Ez egy olyan előadás, amely érezhetően nyomot hagy a közönségében. Éljenek a szabadon alkotó operisták!