„…és Echo” / CAFe Budapest
2019.10.17.

Régen jelentett számomra operaelőadás olyan magával ragadó élményt, mint az „… és Echo”. Pedig nem kőszínházi nagyprodukcióról beszélünk, hanem egy maroknyi csapat munkájáról. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Vizin Viktóriát ritkán halljuk itthon. Ez nagy kár, hiszen egyik legtehetségesebb énekesnőnk, aki minduntalan túllép a hagyományos primadonnai szerepkörön. Carmenként ismerte meg őt a New York-i Metropolitan és a londoni Royal Opera, több világszínvonalú dalszínház gyakori vendége, akit ezúttal nem nagy operaprodukcióban hallottuk, hanem egy alig egyórányi kamaraoperában, amelyet két alkotótársával hívott életre. A hangszerelés is kamarai léptékű: a zeneszerző, Zombola Péter zongorája mellett az Accord Vonósnégyes játszik.
 

Az „… és Echo” című egyszemélyes opera Zombola, Gergye Krisztián rendező, táncos-koreográfus, illetve a szöveg megírására is vállalkozó énekesnő közös munkája.  Nem véletlen, hogy az ünnepelt mezzoszoprán fejében fogantak meg azok a kérdések, amelyekről az előadás beszél: mit jelent színpadon lenni? Mennyire nárcisztikus, önimádó vagy önkínzó aktus ezeken a deszkákon akár testileg, de még inkább lelkileg lemeztelenedni? Mit jelent a színpadi magány?
 
Az operának határozottan leírható, időben jól kijelölhető cselekménye nincsen, mégis kerek narratívát alkot mindaz, amit látunk. Ami operaivá teszi, az a főhősnő belső történéseinek nagyformátumú ábrázolása. Az operában egy őrülési jelenet sem feltétlenül a cselekmény által indokolt – hiszen legtöbbünk talán képes egy szerelmi csalódást a teljes téboly nélkül is átvészelni –, hanem a zenei pillanatok teszik hihetővé, átélhetővé. Itt a színpadi létezés lelki tükröződéseit látjuk három figurával megelevenedni. Ez a három figura: az énekesnő, a nárciszi táncos és a baba. Utóbbi a színpadi perszóna, amely élettelenül mered ránk, mígnem álarcát az élő szereplő öltik magukra. És ki más, mint Nárcisz mozgatja őt, ő kényszeríti tánclépésekre. 
 
Az énekesnő a miskolci bemutatót megelőzően több interjúban idézte Balázs Béla szövegrészletét A kékszakállú herceg várából: „Hol a színpad, kint-e vagy bent?” A műben a kérdés inherens módon kap választ, Nárcisz és Echo történetén keresztül. Az előbbi – Gergye Krisztián – olyan észrevétlenül bukkan fel a színpad alól, akárcsak egy előadóművészben a megmutatkozás vágya a reflektorok hatására. De boldogságot hoz? Megelégedést? Amikor Vizin Viktória az énekli, hogy most boldog, a prozódia erőltetett, a zenei frázis bántóan sulykol – valami hiba van a boldogságban.
 
Hogy miért hatásos opera az „… és Echo”, azt az alkotói folyamat magyarázhatja. Klasszikus esetben az operalibrettó készül el előbb (a zeneszerzővel egyeztetve), s azután a zene. A rendezés pedig csak jóval később: halott szerző esetén ez akár évszázadokat is jelenthet. Most az alkotói hármas szorosan együttműködve dolgozott – így jött létre a kiváló dramaturgia. Az előadóművész létformájáról való beszéd szerencsére nem köldöknézegetés és nem szakmázás, és nem fárasztó metanarratíva. Valódi drámát látunk, amely nem utolsósorban Vizin színészi alakítása folytán a húsunkba vág.

Fotók: Hrotkó Bálint, CAFe Budapest
Fotók: Hrotkó Bálint, CAFe Budapest
Hagyományos operák esetében Mozart, Verdi, Wagner irányából vizsgálódna egy kritikus, Zombola Péter viszont – ugyan ragyogó, valódi, mély muzsikát írt – nem emelkedik az alkotótársak fölébe. Hogy írhatnám le, hogy ezzel a megjegyzéssel nem kisebbíteni akarom az érdemeit, sőt! A posztmodern nyelvezetű zene afféle barokk minimalizmus, megidézi például Vivaldit, de nem a partitúra díszességében, hanem a zenei mondatok hangsúlyában, ívében. Helye van a zenében a véletlennek is, egyes szakaszoknál az előadók szabadon alakíthatnak gesztusokat, ami a fokozott egymásra figyelésre buzdítja őket. Vagy talán nem is a véletlen szót helyes használnom. Ezúttal lehetőség van arra, hogy a zenészek úgy jussanak el egyik zenei pontból a másikig, hogy igazodnak a színpadi történésekhez. Ezt a zenét nem játszhatja el félszívvel muzsikáló operazenekar, és nem is az árokban van a helye.
 
A zenei megformálásnak tehát része a szabadság, az előadásnak pedig kérdése. A színpad börtön lehet, főhősünk mégis vágyik az itt kivívott sikerekre: a végén arról énekel, hogy rózsával halmozzák el, mert felnyitotta magát. Az utolsó szavai pedig a Kékszakállút idézik: "Jössz-e még utánam?" „Jövök, jövök, Kékszakállú” – ez a sor persze már csak az én fejemben, a hallgató fejében szólal meg. Ez egy olyan előadás, amely érezhetően nyomot hagy a közönségében. Éljenek a szabadon alkotó operisták!
Szerző: Csabai Máté
Időpont:  2019. október 9.,  Helyszín:  Várkert Bazár