Spiró György eredetileg 1989-ben bemutatott darabja most Alföldi Róbert rendezésében, felújított formában került a nézők elé, s az előadás első percétől fogva, a nézőtéri elhelyezésből adódóan, a nézők maguk is performálják azt a megosztottságot, ami a darab kulcsmotívumának tűnik, s ami nyilván egy általánosabb, társadalmi megosztottságra vonatkozik. A koreográfia révén (Gergye Krisztián), Alföldi mégis úgy döntött, hogy e megosztottságot elsősorban férfi és nő hangsúlyozott szembenállása jelezze, azzal, hogy a főszereplők (Seress Zoltán, Mezei Kinga) párharcát megsokszorozza jónéhány másik párral.

Seress Zoltán

A férfi és női „csapat” a terem két ellentétes oldaláról vicsorog egymásra, ádáz, kibékíthetetlen ellentéteik vitustáncát járva (a következetesség jegyében talán a nézőket is női és férfi csapatra kellett volna osztani a nézőtéren). Ez a felállás azonban mindjárt az elején félreviszi a darab általánosabb érvényű mondanivalóját, s egyfajta moralitásdrámát mímelő genderharcra redukálja azt: Férfiak küzdenek itt empátiahiányos, agresszív Nők ellen, s Nők önző Férfiak ellen (bár a darab mintha mégis sokkal inkább a férfiakat pozícionálná az áldozat szerepébe). A házastársi problémák és viszályok egy általánosabb igazságot hivatottak hordozni, illetve tükrözni („ezt teszi velünk ez a világ”), ám társadalmi érvényű igazságok helyett inkább társadalmi szintre erőltetett partikularitást látunk, s gyakran az az érzésünk támad, hogy olyasmit hallgatunk ki, ami nem tartozik ránk.

Pedig a darab és a rendezés szándéka szerint nagyon is ránk tartozna: tizennyolc évvel a darab ősbemutatója és a rendszerváltás után, úgy tűnik, még mindig ugyanazokkal a problémákkal küszködünk, mi több, az eredeti problémák eszkalálódtak, és az otthonától és gyermekétől elszakított férfiból valószínűleg így lesz mára utcán élő hajléktalan, a házastársi bokszmeccs áldozataként a gyerekből frissen sarjadt, árpádsávos kis neonáci. Ám hiába minden updating, azaz hiába korszerűsítették az eredeti változatban szereplő kifejezéseket, motívumokat (lakásmaffia, laptop, kábeltévé), a darab – legalábbis ebben a változatában – nem képes elrugaszkodni a szocioreál műfajú színpadi publicisztikától, s ezen a jobb sorsra érdemes – mert nem jól hangszerelt, és egy rossz akusztikájú teremben nem túl meggyőző énektudással előadott – songok sem segítenek (zene: Másik János). A „társadalmi problémákat” itt, mint egy rendes moralitásdrámában, allegorikus típusok testesítik meg (Hős, Nej, Anyós, Nő, stb.), ám a lelkesítés (a lélekkel való megtöltés) hiányában nincs kivel azonosulni, így aztán a valódi dráma is elmarad. A szereplők ugyan levetkőznek előttünk, de ez a levetkőzés csupán a jelmezek szintjén valósul meg (a két főszereplő végig alsóneműben játszik): a kettejük drámájának, kapcsolatának nincs fejlődéstörténete, a néző mindjárt a végkifejletnél kapcsolódik be, ahol már csak acsarogni tudnak egymásra – és hát olyat láttunk már épp eleget. Ám a ráismerés élménye („hiszen a Józsiék is”, vagy „az apámék is”, vagy „a bátyámék is pont így váltak/válnak!”) nem elegendő a katarzishoz, ahhoz mégiscsak kellene mögé egy konkrétabb világot felrajzoló dráma, valódi karakterekkel, s ennek hiányát Alföldi kemény, kopogós, érdes (amolyan „Schaubühnés”), és színpadi effektekkel tehetségesen megtűzdelt rendezése sem ellensúlyozza.

Jelenet az előadásból (Fotó: Gordon Eszter)

Az előadás ott képes e problémákon felülkerekedni, ahol elrugaszkodik a szigorú moralitásdráma forgatókönyvétől, s nem átall a humor és irónia eszközeihez nyúlni. Például, amikor a „konyhavécére” redukált, kietlen lakásában egy szál laticelen fekve Hősünk a kölcsöntévé csatornáit kapcsolgatja, minek következtében az adásban lévő műsorok, mintegy varázsütésre megelevenednek a színházterem különböző pontjain: dél-amerikai szappanoperáról főzőcsatornára, focimeccsről hírműsorra vált. Ez a fogás azonnal és plasztikusan képes hozni az előadás által megcélzott „itt és most” feelingjét, s mindezt – végre! – a humor önreflexiójával oldva. Az előadás csúcsjelenete pedig kétségkívül a „kórusból” messze kiragyogó Spolarics Andrea által celebrált new age, zen-meditációs workshopból „hitgyülis” csápolásba áttűnő közösségi őrjöngés, ami megint csak a jelenkori, úgynevezett „spirituális” trendek kritikai sűrítménye. Spolarics egyébként mindig olyan súlyosan és telítetten jelenik meg, mintha egy másik, mondjuk, egy Lorca-darabból tévedt volna át; ő az Anyós szerepében képes valódi színnel és karakterrel megtölteni a figurát, a kiváló Varga Anikó pedig a Nő szerepében, míg Seress Zoltán és Mezei Kinga nem nagyon találják a fogást végletekig absztrahált figurájukon. Ám a kihűlt házastársi ágyba bebújó jelenetük mégis szívet fájdítóan szép, és ezekért a pillanatokért hálásak lehetünk.

Vö. Csáki Judit: Szívjuk együtt!
Székely Szabolcs: A társas magány hajótöröttei
Jászay Tamás: Együtt szívunk, együtt nevetünk
Zappe László: Együtt szívunk
Dömötör Adrienne: Ne így 
Tarján Tamás: Válik az ország 
Koltai Tamás: Ahogy vesszük