Demóna 2: A sötétség úrnője
2019.10.17.

Csipkerózsika múltkor még csak feminista lett, most pedig már egyenesen a mesetrump ellen harcol. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

A Disney manapság abból finanszírozza nagyhatalmi törekvéseit – a rivális stúdiók szisztematikus felvásárlását –, hogy dollármilliárdokat kaszál klasszikus meséinek élőszereplős újraforgatásával. Jogos táptalajt ad ezzel a kritikáknak, miszerint Hollywoodban manapság nem történik más, csak az egykori sikerek szemérmetlen újrahasznosítása, az eredeti ötleteknek leáldozott, a marketingesek végzik a filmesek munkáját, és a többi.

Pedig pár éve még ugyanez az óriáscég mutatta meg, hogy a régi meséket úgy is elérhetővé lehet tenni a CGI-on szocializálódott szokott gyerkőcök számára, hogy az ne csak az informatikusok tesztüzeme legyen, amelyben megmutatják, hogy az utolsó szőrszálig élethű állatokat képesek már animálni, hanem csavarjanak egyet az ismert történeten. Tíz éve még úgy vették le a polcról a klasszikus meséket, hogy abból rögtön modern, kettőpontnullás verziót gyártottak, és A hercegnő és a békát afroamerikai királykisasszonnyal és New Orleans-i jazz-zel, a Jégvarázst az igaz szerelem helyett a testvéri szeretet kihangsúlyozásával, a Demónát pedig azzal a csavarral újították meg, hogy Csipkerózsika helyett a rá átkot szóró boszorkány eredettörténetét mesélték el.

Sajátos kultúrtörténeti pillanat volt ez, amikor az amerikai mesegyártás felfedezte magának a perspektivizmust, és igyekezett meglátni a gonoszban is az embert, hogy Superman helyett annak ufófejű ősellenségéről, Megaagyról, a Holdat ellopó, mogorva Gruról, meg persze a Disney ikonikus boszorkányáról mondjanak esti mesét. Ebben biztosan közrejátszottak stúdiótörténeti (a Disney számára eredménytelen kétezres évek utáni irányváltás), politikai (a koholt vádak alapján indított és a Közel-Kelet démonizálásával járó iraki háború lecsitulása utáni bűnbánat és a Másik felé irányuló empátia az amerikai társadalomban), és kulturális trendek is (az origónak tekinthető Shrek sikere mellett a főképp a tévésorozatokban teret nyerő, Maffiózókban, Breaking Badben, Mad Menben csúcsra járó antihőskultusz).

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

De a lényeg mégiscsak az volt, hogy a Disney lefújta a port a hercegnős ruhákról, és a megváltójukra várakozó lányok helyett öntudatos, karakán és szerethetően esetlen hősnőket állított elénk példaképnek. Közülük is kiemelkedett Angelina Jolie megformálásában Demóna, akit immár nem gonosz boszorkának, hanem beginázott és megbecstelenített szerelmes tündérnek láttunk, akit hatalmi ambícióiért árult el a becsvágyó, emberi szerelme. Impulzív volt, és ráfért volna egy dühkezelési terápia, de gonoszsága kimerült abban, hogy szatirikus vicceket mesélt és gót ruhákban járt, miközben jóságos tündérként vigyázott az Aurórára átkeresztelt Csipkerózsára.

Demóna rehabilitációja olyan jól sikerült, hogy régi énjét csak a következetesen megőrzött külsejében, Jolie élesre húzott arcéleiben, a fejére ültetett szarvakban lehetett felfedezni. A történet happy enddel zárult mindenki számára, a szálakat elvarrták, a Disney pedig 759 millió dollárt kaszált. A nyereséget látva elkerülhetetlen volt a folytatás, de azt maga a stúdió tette lehetetlenné az első részben, amikor átalakította antihősét: elvégre mit lehet még mesélni a jóvá tett tündérről? Vagy fárasztóan naiv kislányáról, aki kései virággyermekként sárgolyózik gnómokkal ál-Középföldén?

Nos, erre a Disney csak egy, meglepően félresikerült választ tudott adni: az aktuálpolitikát. Linda Woolvertonnak, a stúdió házi írójának az jutott eszébe, hogy autokrata vezetőkről, idegengyűlöletről, népirtásról és vegyi fegyverekről mondjon esti mesét, ha a történetet érdemben már nem tudta továbbgondolni. Nem kell hollywoodi liberálfasizmusról cikkező Bayer Zsoltnak lenni ahhoz, hogy a Michelle Pfeiffer játszotta, szőke és vérgonosz királynőben Trump, Erdogan, Putyin, vagy bármelyik erőskezűnek mondott elnök kontúrját ismerjük fel, hiszen ő maga mondja el, hogyan kell félelemre alapozva megszerezni és fenntartani a hatalmat, és álhírekkel gyűlöletet kelteni a politikai ellenfelei iránt.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

S hogy mi ezzel a probléma? Már azon felül, hogy Hollywood Trump-fóbiája már a meséket is átitatta, ahol kénytelenek olyan lebutított üzenetekbe csomagolni az értékrendjüket, hogy még a semleges néző is a nemzetállamok lebontását és a fajközi szerelem propagálását olvassa ki gyengébb pillanatában a filmből. Leginkább az, hogy ebben a Disney-közegben, ahol a fiatal hősnő továbbra is bárgyún idealista, és a szeretet és a megértés kétségkívül szimpatikus, de borzasztóan naiv szólamait hangoztatja, egyszerűen nem illik az a trónokharcás sötétség, amit megpróbálnak belecsepegtetni.

A Demóna folytatása az egyik percben reálpolitikai csatározást és tömegmészárlást hoz, a másikban viszont varázsütésre old fel konfliktusokat, sütöget hatéveseknek szánt, tündérmesei vicceket, és ünnepli a Disney-féle hupilila naivitást. Ennek következményei az olyan viccesen ügyetlen jelenetek, mint amikor a film legeltaláltabb szereplője, az apródkinézetű fanatikus szolgalány, Michelle Pfeiffer királynőjének jobbkeze templomi orgonával lövelli ki a tündérpusztító vegyi fegyvert, de hiába játssza fél órán keresztül a baljós apokalipsziszenét, talán kettő meselényt, ha eltalál – és ezt még csak észre sem veszi.

A Demónában egyébként sem maradt annyi potenciál, hogy alanyi – narratív – jogon kiérdemeljen egy folytatást, így a film középrésze megint leül és időhúzással telik, hogy a végére egy epikusnak szánt, de különösebben nem izgalmas CGI-látványcsatával érjen véget. Angelina Jolie cinikus beszólások helyett ezúttal csak gyerekfilmesen gyatra semmiségeket ereget, Elle Fanning csak statisztál, Michelle Pfeiffer pedig túlságosan egysíkúra van írva, hogy élettel vagy humorral töltse fel az unalmasan csordogáló filmet. Amiben legalább annyi pozitívum van, hogy a kasszarobbantás várhatóan elmarad, és a Demóna nem kap még egy felesleges folytatást.

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2019