Szabó T. Anna: Mi, vesztesek, részlet

 

A téma kuriózum: a megtörtént esetről kevesek tudnak, Árvai Mária és Véri Dániel kurátorok egy Ország Lili-levelezésben bukkantak rá egy, az egykori könyves incidensre tett utalásra, ez indította el a nyomozást. A felgöngyölített ügy mozaikjai az alapos kurátori munka nyomán szépen rendeződnek össze a három kis teremben. A Ferenczy Múzeumi Centrumhoz tartozó Szentendrei Képtár intim helyszín, mely jó adaptációs térnek bizonyul a szenzációs történethez: a meghitt, szűk, egyúttal nyomasztó termekben előre haladva fokozatosan mélyülünk el, szédülünk bele a belügyminisztériumi megfigyelési jegyzőkönyvek – Ónodi Eszter bevonásáért külön dicséret a szervezőknek! -, filmhíradók, propagandafilmek, néhány ellopott és gyűrötté őrizgetett festményalbum és az egykori könyvtolvajokkal készített interjúk segédletével egy ma már elképzelhetetlenül színtelen, fojtogató korba. 

 

Felsejlik a sötét – leginkább szürke – 50-es évek Magyarországának kulturális életét (is) behatóan uraló hatalom ridegsége, mindenkit elérő nyúlványai teljes pompájukban megmutatkoznak, és nem tudjuk elég szerencsésnek érezni magunkat, hogy igen, mindenek dacára itt és most mégiscsak teljesen másban élünk, sőt, színeink is vannak. 

 

A tizenegy interjúalany – Gábor Eszter, Gyémánt László, Jovánovics György, Klimó Károly, a Kovalovszky Márta – Kovács Péter páros, Lakner László, Marosi Ernő, Passuth Krisztina, Perneczky Géza, Tót Endre – vallomásainak összecsengése már-már sokkoló: kiemelik a korszakra jellemző végtelen színvesztés élményét, a színek hiányát, amelyről Szabó T. Anna is beszámol a fullasztó nyolcvanas évek Romániája kapcsán („illat, szín sose ringat” írja Mi, vesztesek című versében). Egy olyan világban kényszerültek élni, ahol még az alma is megszürkült a főiskolán: „olyan szürkeség van itt, hogy ha behoznának ide egy piros almát és letennék az asztalra, fessük meg, az magától megszürkülne” – idézi fel a tárlat az animációs rendező Kovásznai György, egykori képzős diák találó megállapítását.

 

Képzőművészekről és művészettörténészekről lévén szó, a korabeli vizuális kultúrát meghatározó ingerszegénység még tragikusabb hiányérzet lehetett. Perneczky Géza például arról számol be, hogy 1970-es disszidálását követően évekig bámulta a német kirakatokat. Ugyancsak szívszorító-tragikomikus, ahogy az „első kék” látványa beleégett az emlékezetébe: egy Lufthansa-reklám vált élete első igazi kék-élményévé: „Kék! Kék!” – kiabálták társával, amikor megpillantották az utcán (a Lufthansa 1969-ben nyitott irodát a Felszabadulás téren – ma Ferenciek tere –, minden bizonnyal erre gondolhatott Perneczky, bár ő a Bartók Béla utat említi az interjúban).

 

Bár sokat fejlődött, a keleti blokk vizuális lemaradása máig létező jelenség: a kilencvenes-kétezres években a budapesti képzős főiskolások buzgón utazgattak, hogy lefotózzák a párizsi vitrineket. Huzamos franciaországi tartózkodás után máig szembetűnő a szegényesebb, gyakorta rossz ízlésről árulkodó hazai utcakép: a kreativitás hiánya most is tetten érhető.

 

A nagy könyvlopás című tárlat két párhuzamos, szorosan összefüggő dologra fókuszál, az ’59-es francia könyvkiállítás mellett a korabeli francia-magyar kulturális kapcsolatok politikai kontextusának feltárására is kísérletet tesz. Franciaország a negyvenes-ötvenes évektől óriási erőfeszítéseket tett, hogy kulturális befolyását erősítse a keleti blokk országaiban: a francia könyvkiállítás – melynek folytatásaként egy magyar könyvkiállítás is megvalósult 1959 telén a Sorbonne-on, amelyre szintén kitér a tárlat – a frissen kinevezett André Malraux kultuszminiszter alatt tehát ebben a kontextusban jött létre, egy olyan időszakban, amikor a magyar diplomácia is nyitni próbált 1956 után.

 

A Francia Intézet 1950 és 1958 közötti igazgatójának, Guy Turbet-Delofnak és több kollaboránsának megfigyelése és meghurcolása (titkárnőjét, Halkó Marianne-t 1957-ben bebörtönzik kémkedés vádjával), az igazgató keresztfiának csomagtartóban való Bécsbe menekítése szerves része az ötvenes-hatvanas évek beteges korképének. A bemutatott levéltári anyagok által részletesen feltárul a megfigyelési gépezet működésének mikéntje.

 

A kultúra – jelen esetben a könyv – tehát a hadviselés része volt, 1956 és 1991 között a CIA különböző fedőszervezeteken keresztül szervezett és finanszírozott olyan programot, amelynek segítségével több millió könyvet juttattak a vasfüggönyön túlra. Passuth Krisztina is beszámol a vele készített interjúban arról, hogy miként loptak be Magyarországra könyveket az akkoriban Párizsba kiutazó értelmiségiek. Egy titkos címre mentek egy „vacak lakásba”, ami tele volt zsúfolva könyvvel és Sipos Gyula – az 1956-os forradalom után Párizsba emigrált kritikus, aki Albert Pál néven hosszú ideig a Szabad Európa Rádió külső munkatársa volt – ellátta őket könyvadagokkal, amelyeket kockázat árán is, de illett hazacsempészni.

 

A francia könyvkiállítás anyagának szétlopását illetően nincs egyértelmű válasz arra, hogy politikai szándékosság áll mögötte, avagy hanyagságból történhetett. Az interjúalanyok beszámolói alapján voltak arra utaló jelek, hogy a dolgot előre megrendezték (a teremőrök hiánya, illetve az a futótűzként terjedő hír, miszerint a franciák nem kértek a könyvekre transzfert), ám elvétve akadt egy-két eset, amikor tetten értek valakit; igaz, retorziókról nincs információ. Mindenesetre ez nem akadályozta meg a kultúrára kiéhezetett fiatalokat, hogy akár többször forduljanak naponta, újra és újra kiállják a kígyózó sort, találékonyságukat bevetve emeljék el a Matisse-, Rouault- és egyéb albumokat, turistatérképeket: mindent, ami a vasfüggönyön túli világot, a szabadságot jelentette. „Szemérmetlenül megindult a lopás tehát." (Marosi Ernő) Tettük kiáltvánnyá nemesült, a túlélés manifesztumává, abszolút közérdekké, hiszen ezeket aztán rongyosra olvasták és kölcsönözték egymásnak, előfordult, hogy évek után került vissza egy-egy album a „tulajdonosához”.

 

A könyvlopást a mostani látogatók is gyakorolhatják: a tárlat utolsó termében nagy kupac könyv várja, hogy meglovasítsák. Szigorúan egy darabra vonatkozik a felhívás, és felvétel is készül(het) az aktusról – dokumentáció, melyet talán újabb 60 évig tárolnak majd a szervezők. A téma kötelez, s bár nyilván nem ugyanaz a tett súlya, mint hajdanán, kedves gesztus mégis. Menjenek ki Szentendrére és ismételjék meg a manifesztumot! Érdemes.