Az Eötvös-darab szüzséje, hatása és fogadtatása erősen a történeti és társadalmi valósághoz kötött. Az operát meghatározza, hogy az ezredfordulón hogyan gondolkodtak a hidegháborúról, az Egyesült Államok szuperhatalmi szerepéről. Miként értelmezték az észak-amerikai állam sokrétű társadalmi megosztottságát, a különféle kisebbségi társadalmi szerepeket és önazonosságokat, miként látták és láttatták a melegeket, a zsidókat, a mormonokat, az AIDS-es és a mentális betegeket, a hajléktalanokat. Tony Kushner színdarabját – és így Eötvös Péter operáját – nem lehet elválasztani két történeti jelenségegyüttestől. Egyrészt: miként éltek a különböző társadalmi csoportok egy keleti parti nagyvárosban az 1980-as években? Másrészt: az 1990-es években az Egyesült Államok progresszív (liberális-baloldali) értelmiségi csoportjai hogyan látták és láttatták a közelmúltat? Ezzel az értelmiségi szereppel függ össze, hogy a színdarab – Eötvös operája kevésbé – helyenként szinte didaktikusan ideologizál, például a pártpolitikai, vallási és szexuális önazonosságok kapcsán.

 

Sokszor hangsúlyozzák az Angyalok Amerikában című opera cselekményének jelenkori aktualitását. Szerintem inkább harminc évvel ezelőtti társadalmi csoportok történetiségéről beszélhetünk. Az AIDS ma már nem számít halálos ítéletnek, a társadalmi prekoncepciók is le-leépültek. Bizonyos helyeken beköszöntött a heteronormativitás alkonya, valamennyire kiteljesedett a jogi – és ami fontosabb –, a gondolkodásbeli melegemancipáció. A homoszexuális férfiak már nem parkokban, hanem internetes társkeresőkön szedik föl egymást. Az Egyesült Államok szuperhatalmi dominanciája elkorhadt, és keresve sem találunk valamirevaló kommunistákat. Bár némely társadalmi szerep ma is aktuális: a 2010-es években sem kell erőlködnünk, ha korrupt jobboldali ügyvédet, rosszul kezelt neurotikus asszonyt vagy félőrült hajléktalant akarunk látni.

 

A karmester: Eötvös Péter

A némileg ideologikus társadalomrajzot kettős „metafizikai” burok övezi. Ezek – véleményem szerint – már-már közhelyesnek és túlságosan egyszerűnek tűnnek. Egyrészt: az „emberiségnek” társadalmi és történeti értelemben „haladnia kell”. Másrészt: az Isten elhagyta a mennyországot, a világ és az angyalok az entrópia felé sodródnak.

 

Az irodalmi alapművet, Tony Kushner kétestés prózai drámáját 1991–1992-ben mutatták be. Az elmúlt évtizedekben a darab ikonikus nemzeti művé érett. A szerző megkapta az Egyesült Államok legmagasabb állami művészeti díját, a National Medal of Arts-ot is. A színdarab alcíme némileg ironikusan cseng, a 2010-es évek Magyarországán is: Melegfantázia nemzeti témákra (A Gay Fantasia on National Themes). A kétestés mű első része a Közeledik az ezredforduló (Millennium Approaches) címet viseli, a második rész a Peresztrojka – az 1985-ös szovjet reformkezdeményezésre utal.

 

A cselekmény 1985 és 1990 között, a Reagan-Bush-adminisztráció idején bomlik ki. Sok szálon futnak az események, mintha egy regényt állítottak volna színpadra. A történések középpontjában két párkapcsolati válságot látunk. 1. Prior Walter és a zsidó származású Louis Ironson egy meleg pár. Priort az AIDS egyre fokozódó tünetei gyötrik, Louis pedig elhagyja társát ebben a nehéz élethelyzetben. 2. Harper Pitt és Joe Pitt mormon házaspárként élnek együtt. A feleség depressziós, sőt pszichotikus, az antidepresszáns szerek hatására hallucinál. Férje, Joe attól szenved, hogy megélheti-e homoszexualitását. A férfi végül elhagyja a feleségét, és összejön a zsidó sráccal, Louisszal.

 

Realitás és irrealitás határán imbolyog a cselekmény. Az álmokban, agóniákban, kómában, hallucinációkban földöntúli lények jelennek meg: angyalok, halott emberek szellemei lépnek a színpadra. Priorral egy angyal közli, hogy prófétává kell válnia, és meg kell mentenie a világot. A depressziós mormon nő hallucinációjában az AIDS-es Prior közli az asszonnyal, hogy férje meleg.

 

A darabban feltűnnek valós történeti alakok is. Ilyen például a gátlástalan jobboldali ügyvéd, Roy Cohn, aki az 1950-es években a harcosan antikommunista McCarthy szenátort támogatta. Halálos ágyán hallucinál, és megjelenik előtte Ethel Rosenberg. 1953-ban ezt a nőt (és férjét) egyértelmű bizonyítékok hiányában végezték ki a baloldalellenes hisztéria idején, azzal vádolva, hogy a Szovjetuniónak kémkedett. Állítólag Roy Cohn ügyvéd törvénytelen eszközökkel segítette elő a halálos ítéletet. Jelenkori pikantéria, hogy Roy Cohn a fiatal, még üzletemberként dolgozó Donald Trump ügyvédjeként is dolgozott. Természetesen ez az adalék csak 2016–2017 óta vált aktuálissá.

 

Igen nyers és szókimondó a színmű nyelvezete. A magasztos, transzcendens szakaszokat irónia és némi vulgaritás ellensúlyozza, idegeníti el. Sokan más véleményem vannak – többek között Eötvös Péter is –, de szerintem a szüzsé központi jellemzője, hogy a színpadi szerző meglepően nyíltan ábrázolja a férfi homoszexualitást és az AIDS-et.

 

Tony Kushner drámáját – ahogyan Eötvös operáját is – nyolc színész (énekes) adja elő. A darabban számos mellékszereplő lép a színre – őket is ez a nyolc színész játssza. A szerepösszevonások érdekes jelentéseket hoznak létre. Például a hajléktalan asszonyt ugyanaz a színésznő alakítja, aki az angyalt is játssza. Bizonyos esetekben a színész neme feszültségbe kerül a megjelenített szerep nemével. Például a mormon anyát játszó színésznő formálja meg az idős rabbi és az orvos alakját is.

 

Magyarországon két produkciót is megért már az Angyalok Amerikában című prózai színmű. Először 1993-ban játszották az első részt, majd 2012 őszén bemutatták a teljes darabot – egy estébe sűrítve. Akkor a Nemzeti Színházban került színre, az Alföldi-éra egyik utolsó bemutatójaként. Az AIDS-es Prior szerepét a színházigazgató játszotta. A magyar közéletben így különös politikai színezetet kapott az Angyalok Amerikában című színdarab. Úgy gondolom, 2019-ben ennek a fényében látjuk és hallgatjuk Eötvös operáját a Nemzeti Színház szomszédságában, a Müpában.

 

A párizsi Théâtre du Châtelet felkérésére komponálta Eötvös Péter az operát, itt is mutatták be 2004-ben. A szövegkönyvet a szerző felesége, Mezei Mari készítette: a kétestés óriásszínművet kétfelvonásos operává tömörítette. A jelentősebb szerepek és a meghatározó jelenetek mind megmaradtak, ha rövidítve is. A librettista Prior történetét emelte a darab középpontjába, és a politikai utalások egy részét kihúzta a szövegből, bár egy ennyire átpolitizált színművet aligha lehetett apolitikussá faragni. A librettóírói, dramaturgi munka talán az első felvonásban sikerült jobban. A második felvonás záró jelenetei problémákat vetnek fel. A szükségszerű húzások következtében inkább csak érezni lehet a cselekményt, mint igazán érteni.

 

Fotók: Hrotkó Bálint, CAFe Budapest

A zenekar a Broadway-musicalek hangszeres együttesére emlékeztet: egy harmincfős kamarazenekar játszik Hammond-orgonával, elektronikus gitárral, valamint kihangosított akusztikus gitárral. Szintén a musicalek világát idézi, hogy a szerzői szándéknak megfelelően az énekszólamokat kihangosítják. Így egy olyan akusztikai tér jön létre, amely idegen az operahangzástól, és inkább a populárisabb zenés színpadi műfajokat idézi. Bizonyos pontokon három vokalista – egy szoprán, egy mezzoszoprán és egy bariton énekes – kíséri a jeleneteket. Eötvös Péter bizonyos szempontból musicalnek tartja saját darabját. A szüzsé valóban Broadway-ízű, de az akusztikai dimenzió mégiscsak egy modern, kortárs operáé. Kifejező, színes és látványos színpadi zenét írt Eötvös, amely jól alátámasztja a színpadi és verbális eseményeket. A kissé problémás szüzsé ellenére Eötvös műve érzelmileg lebilincselheti a befogadót.

 

A magyarországi bemutatón a 20–21. századi operákra szakosodott Neue Oper Wien produkcióját láthattuk. Eötvös művét két este, október 10-én és 12-én adták elő. Csak a hangszeres együttes állt hazai erőforrásokból: a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának tagjai játszottak. Maga a szerző, Eötvös Péter vezényelt.

 

A produkciót Matthias Oldag rendezte. Az előadást látványos és érthető egyszerűség jellemezte. A hátteret vetítették – New York-i városkép felhőkarcolókkal, sétány a Central Parkban stb. Az egész színpadot mindvégig hó borította. A jelmezek határozottan kifejezték a szereplők társadalmi, kulturális helyzetét (díszlet, jelmez: Nikolaus Webern).

 

Végül az énekesekről. A legemlékezetesebb alakítást a Priort játszó David Adam Moore nyújtotta. A két másik meleg fiatalembert alakító énekes – Wolfgang Resch (Joe) és Franz Gürtelschmied (Louis) – ellen sem emelhetek kifogást. Bár mintha inkább típusokat játszottak volna, nem pedig kidolgozott karaktereket. Betegsége ellenére Caroline Melzer színvonalasan alakította az angyal és a hajléktalan asszony szerepét. Inna Savchenko a mormon anya (Hannah) szerepében sokkal meggyőzőbben állt a színpadra, mint amikor traveszti szubjektumokat – a rabbit és az orvost – kellett megjelenítenie. Az ápoló (Belize) szerepét talán impulzívabban is megformálhatta volna Tim Severloh kontratenor. A mormon feleség szólamát Sophie Rennert, Roy Cohn ügyvédét pedig az ausztrál Karl Huml énekelte.