Schubert Beethoven kortársa volt, de egyben munkájának folytatója is rendkívüli jelentőségű zongoraszonátáiban, a szimfóniaműfaj továbbfejlesztése terén és a romantika előkészítésében. Berlioz Fantasztikus szimfóniája közvetlenül kapcsolódik a beethoveni Pastorale koncepciójához. Az a hatás, amelyet Beethoven Liszt gondolkodásmódjára gyakorolt, felmérhetetlen. Brahmsnak pedig alkalmasint életműve jelentős részét jogos összefüggésbe hozni beethoveni előképekkel, a C-dúr zongoraszonáta „hammerklavieri” nyitógesztusától a szimfóniákban fellelhető rejtett és kevésbé rejtett analógiákon át a Hegedűversenyig. És Bartók? Sok mindenben Beethovennel rokon alkatú szerző, elég világszemléletének zenében kifejeződő radikalizmusára, indulatainak vadságára, a műveiben sokszor megnyilvánuló büszkeségre és dacra, esztétikájának hagyományhűséget és modernséget feszültségtelien ötvöző komplexitására utalni. Akadnak konkrétabb párhuzamok is: például a zongora ütőhangszerszerű kezelése, amelyet Beethovennél a Waldstein-szonáta perkusszív-repetitív nyitótémájától a Hammerklavier-szonáta robusztus gesztusaiig megfigyelhetünk, Bartóknál pedig ugyanez szinte védjegy, az Allegro barbarótól op. 14-es Szvitig, az 1. zongoraversenytől a Szonátáig.

Várjon Dénes

Várjon Dénes tömör és kiegyensúlyozott műsorú Beethoven–Bartók-estet adott a Csalán úti Bartók Béla Emlékházban. A koncert programjának mindkét felében egy Bartók-mű állt párba egy Beethoven-kompozícióval. Az első részben egy korai alkotásra (Két elégia, op. 8/b, Sz. 41, BB 49 – 1908/09) egy másik korai kompozíció (Esz-dúr zongoraszonáta, op. 7 – 1796) felelt: a huszonnyolc éves zeneszerző zenéjére a huszonhat évesé. (Beethoven opusának magyar vonatkozása is van: a szonátát Pozsonyban írta és tanítványának, Keglevich Babette grófnőnek ajánlotta.) A másodikban az 1916-os év terméséből egy reprezentatív kompozíció, a Szvit (op. 14, Sz. 62, BB 70) előzte meg a koncert kultikus jelentőségű fináléját, Beethoven utolsó zongoraszonátáját, a Doktor Faustus Thomas Mannja által irodalmi témává is átlényegített op. 111-et (1821/22). Itt távolabb esett egymástól a két életkor: a Szvit keletkezése idején a harmincöt éves Bartók már érett komponista, de még fiatal zeneszerző, a c-moll szonátát befejező Beethoven azonban ötvenkét esztendősen már kései stílusának egyik emblematikus megnyilvánulása után húzza meg a kettősvonalat.

Várjon zongorázásában észrevehettük a párhuzamot a Szvit 2., Scherzo tételének le-felcikázó, megszurkált, staccatós hangzatfelbontásai, e nagyon „szögletes” zene és Beethoven c-moll szonátájának nyitótételében, a gyors részt nyitó téma rendkívül markáns, élesen megrajzolt, sőt „kikalapált” megformálása között – tehát a zongoramuzsika két valóban „ütőhangszerszerű” értelmezésével találkozva. Fontosabbnak tűnt azonban, hogy a zongoraművész olvasata három alkalommal is nyomatékkal irányította figyelmet a zeneszerzők retorikus beszédmódja felé: a Két elégia első darabjának értelmezésében, az Esz-dúr szonáta lassú tételében és a c-moll szonáta nagy formátumú, recitativikus bevezetőjében. Ezekben a percekben az előadás érzékeltette, hogy a zeneszerző „emelt hangon”, mi több: emelkedetten szól hozzánk. A méltatlanul ritkán hallható Két elégia imponálóan színes, kreatív megszólaltatása azért is fontos volt, mert Bartók fiatalkori, de már érett stílusának arra a kevéssé jellemző vonulatára irányította a figyelmet, amelyben a modernség jegyei keverednek a még jelenlévő utóromantikus jellegzetességekkel (a hallgatónak talán a szintén alig játszott Reger művei juthattak eszébe a két tétel hallgatásakor).

Az op. 14-es Szvit megszólaltatása részben a „mérnöki”, „geometrikus” struktúrákat kedvelő Bartók portréját erősítette Várjon értelmezésében, részben pedig – a lassabb részletekben – a színek, hangulatok zeneszerzőjéét. Beethoven op. 7-es Esz-dúr szonátájában feltűntek a rendkívül erős indulatok, meghatározó volt a tűz, a szenvedély jelenléte, míg a c-moll szonáta olvasatában a különleges üzenetnek kijáró figyelem, a végső kiérleltség tette a hangokat a szokottnál is jelentőségteljesebbé. Egészében véve a hangverseny atmoszféráját és teljesítményeit két imént említett fogalom, a szenvedély és a jelentőségteljes gesztusvilág határozta meg: Várjon Dénes egész személyiségét latba vetve, intenzív érzelem- és indulati tartalmakat felszabadítva zongorázott, s a zenei gesztusok iránti részletező figyelem, a sok élénk hangsúly és a már szintén említett retorikus jellegzetességek különleges súlyt adtak muzsikálásának. Ráadásként és egyben feloldásként Schumann Der Dichter spricht című tételét hallottuk.