Nagy utat kellett megtenniük szegény baglyoknak, míg a hiedelmek halálmadarából mesehőssé váltak. Gyakran a mesékben is megőrzik bölcs vagy közvetítő szerepüket. Ki más írna születésnapi üdvözletet Fülesnek, mint Bagoly? Ha el is maradnak a magánhangzók – emlékszünk: MG SK LYN BLDG SZLTSNPT KVNK –, egyértelmű, hogy a Százholdas Pagonyban Bagoly az írástudó. De gondolhatunk Harry Potter hóbaglyára, Hedvigre is, és bizonyára ismerősen cseng Errol, Hermész és az izgága Pulipinty neve is. Ám fiókaként a baglyok is ugyanolyan gyámoltalanok, mint a tapasztalatokat gyűjtő embergyerekek – legalábbis én ezt a következtetést vontam le Jill Tomlinson A bagoly, aki félt a sötétben című könyvéből, és ezt a sejtésemet erősítette meg Lanczkor Gábor Gúfó-sorozata is.

A kicsit nehezen kimondható nevű hősünk (hiába fedezi fel benne az ember az olasz „gufo” szót, szívesebben ejtené rövid u-val, mintha ufó volna, aztán meg túl hosszú ú-val mondja, hogy e tévedését kompenzálja), tehát hősünk valóban azonosítatlan repülő tárgyként, vagyis pottyanóként kezdi: szülei távollétében kimerészkedik odújuk elé, bükkfájuk ágára, aztán egy pillanat alatt a földön találja magát. Egy gombával találkozik, akivel kölcsönösen nem tudják azonosítani egymást. Igaz, a váratlanul előbújt erdei csiperkét és társait nem is igen érdekli Gúfó: a gombák titkos, föld alatti bulijába igyekeznek. Erről Gúfó egy Béla nevű egértől értesül, aki zenész a csodás összejövetelen, s bár a táplálékláncban előnytelen helyet foglal el (Gúfó szülei épp egérre vadásznak a fennsíkon), ennek ellenére vagy épp ezért segít neki bejutni az összejövetelre, egy öreg tölgy gyökerei közé. A fergeteges (mondhatni pszichedelikus) éjjeli parti végén Gúfó hirtelen a levegőben találja magát, repül, majd hunyt szemmel siklik a fényességben, végül odújába hazaérve összegubózik, és azonnal elalszik. Ezzel a zárlattal a mese felkínálja azt az értelmezést, hogy talán az egész egy álom volt – mégsem varázstalanítja, nem teszi vele kevésbé misztikussá.

Ami inkább ront a hatáson, az a folytatás: túlságosan hasonló koreográfiát követ mind a második, mind a harmadik kötet (s bizonyos szempontból a negyedik is). A második részben Gúfó a fák ünnepén találja magát. Gúfó szülei ismét, mint minden este, vadásznak. A magára maradt fióka ezúttal nem egészen önszántából indul felfedezőútra: otthona, a bükkfa indul meg vele. Az erdő második legvénebb fája a matuzsálemek ünnepére igyekszik. Az ünnepségen elvileg nem lehetnének jelen mások, csak a fák, de a jószívű bükk nem akarta kitenni kis lakóját. A ceremónián a fák egy varázserejű lant zenéjére játsszák majd el az évszakok váltakozását, a kis bagolynak nincs más dolga, mint hogy meghúzza magát. Az ünnepen kiderül, a legöregebb fa, egy hatalmas tölgyfa a bükkre hagyományozza a lantot, amelynek őrzéséhez már túl öregnek tartja magát.

Ez után a kis döccenő után kezdetét veheti az ünnep, és a lant éteri hangon fel is zeng. Ám amikor Gúfó nem tud úrrá lenni kíváncsiságán, felfedezik a kis betolakodót. A baj nem jár egyedül: a szél is eláll, a lant is elhallgat. Éppen ez hoz pozitív fordulatot is a történetbe: Gúfó gondol egy merészet, és maga szólaltatja meg a hangszert. Felparázslanak a kövek, felizzanak a bazaltdarabok. Lehullik a fákról a színes lomb, lekopaszodnak a koronák, majd megjelennek a rügyek a gallyakon. A szöveg erős látomásait az illusztráció csak jelzésekkel érzékelteti, ám az olvasók pontosan értik, miért tér ásítozva, ugyanakkor nagyon is büszkén nyugovóra az ünnep végeztével a kis bagolyfióka.

A harmadik kötetben Gúfó egy boszorkányszombaton találja magát (itt tehát megjelennek emberek, ha mégoly mágikusak is), vagyis ismét egy ceremónia akaratlan részese lesz. A fióka perspektívájából a boszorkányok úgy járnak, ahogy a szárnyaszegett madarak lépdelnek, lámpásuk mintha egy darabka hold lenne. „Gúfó álmossága egy pillanat alatt elillant. Még sosem látott lámpást. Embert se látott még soha.” Ennek ellenére már tapasztaltabb, mint az első két mesében: már át tud röppenni egyik fáról a másikra. Ezt meg is teszi. És alaposan megfigyeli a boszorkányokat: az első koszos kék ruhát visel, hajában borostyánindákkal. A második vörösbe öltözött, madárfészekszerű hajából piros csipkebogyók és annak tüskés szárai merednek elő. A harmadiknak „sárga göncei voltak”, „bongyor frizurájában tövises gallyakon lógó vadcitromok virítottak”. (Az illusztráció nem szolgálja ki ezeket a szinte szecessziós látomásokat, megmarad az eddigi stílben.) A szeánsztól értelemszerűen nem várunk semmi jót: ördöggel cimborálás, pogány tiszteletadás, új boszorkány avatása, féktelen tánc és lakoma – vajon mi következik? Gúfónak sem tetszik, hogy a banyák tüzet gyújtanak, igaz, ő csak szülei beszámolójára emlékszik egy tavalyi erdőtűzről, ám ennyi is elég ahhoz, hogy megpróbálja eloltani. Nem sejti (ahogyan az olvasók sem), hogy a boszorkányok ezúttal egy engesztelő szertartást szeretnének bemutatni, méghozzá éppen azért, mert „kicsi tűzből támadt nagy láng” – vagyis ők okozták az elmúlt évi erdőtüzet. A máglyával megidézett medve kiengesztelődik, Gúfónak pedig – aki közvetve megakadályozott egy újabb tűzvészt – nem marad más dolga, mint hazarepülni.

A negyedik történet szó szerint kicsit „elemelkedik” a korábbiaktól: az égben játszódik, a 88 csillagkép között, sőt közreműködésével. Gúfó épp akkor ismerkedik a nyolcvankilencedik társukra váró csillagképekkel, amikor „nyitva van az ég kapuja” – tehát ez is a közösség jeles pillanata –, és végül csupán határozott ellenállásának köszönhetően jut haza a Fekete-hegy fennsíkjára, a bükkfára, s menekül meg a csillagképpé válástól. A találkozás a csillagképekkel és/vagy állatövi jegyekkel közkedvelt mágikus utazás: Mary Poppins is elviszi a Banks gyerekeket a Csillagcirkuszba, vagy hogy kortárs magyar példát említsek, Rozi is jár az égen. A Gúfó a csillagok között jól illeszkedik ebbe a hagyományba, annak erényeit és gyengéit is magán viselve. Erénye természetesen maga a varázslat, hátránya a seregszemle, a megkerülhetetlen felsorolás, amelyet nehéz dramaturgiailag kellően fordulatossá tenni.

Az eseményekkel sodródó, ám meséről mesére ügyesedő fióka nemegyszer kilép passzivitásából, és a cselekmény kulcsfigurája lesz: ezek a fordulatok, „most vagy soha” fellépései biztosan segítik a mesébe bevonódást a mesét hallgató gyerekeknek. A kiadó a sorozatot 4 éves kortól ajánlja: ez a korosztályi besorolás teljesen pontos, hozzátéve, hogy mégse várjunk a sorozattól tipikus óvodába kísérő, kistestvérváró s egyéb „szokásos” – egyébként valóban fontos – problémákat orvosló meséket. S hozzátéve, hogy nagyobbak is örömmel elmerülnek a történetekben, amelyek nemcsak önbizalmat adnak hallgatóiknak, hanem rányitják szemüket a természet látható és láthatatlan csodáira.

A köteteket Takács Mari illusztrálta. Az ő illusztrációinak humora, intellektusa gyakran épp abból fakad, hogy keveset mutat, s azt változatos eszközökkel. Ezúttal sem mesél a szöveg helyett, s nem is egészíti ki azt szolgaian: mer keveset mutatni (és sokat bízni a fantáziára), mer elvonatkoztatni, és mer szavakat – különböző feliratokat, mintákkal ellátott papírokat, anyagokat – felhasználni, hogy azok gomba tönkjét, kalapját, kavicsot, követ, farakást díszítsenek, jelentsenek. Sajnos a montázsok szellemességét a harmadik kötetben egy kellemetlen asszociáció zavarja meg: a máglyarakás feliratos fadarabjai azt a hatást keltik, mintha könyveket égetnének, mintha könyvek gerinceit látnánk. Ennek ellenére a szabásminták, csipkék, különböző textúrák felbukkanása külön játékra hívja a könyvet forgatókat, érdemes az illusztrációkat akár a meséktől függetlenül is böngészni.

A négy kötetes sorozatnak várhatóan nem lesz folytatása, derül ki Ayhan Gökhan a szerzővel készített interjújából. Lanczkor Gábor ugyanis nem akarja, hogy kifulladjon a karakter. Nos, ha nem is feltétlenül egy újabb erdei ünnepen, de szívesen találkoznánk még a világgal ismerkedő bagolyfiókával.