Gyurkovics Tamás: Migrén
2019.10.17.

A Migrén című regény tétje a történelem abszurditásával szemben a személyes etikai autonómia visszavétele. Alakjai pontosan felvázoltak, nyelvhasználata, ritmusa arra inspirálja az olvasót, hogy szinte egyhuzamban elolvassa, és izgalommal várja a cselekmény fordulatait. SZARKA JUDIT RECENZIÓJA.

Gyurkovics Tamás debütáló regényének, a Mengele bőröndjének második részében Jeruzsálemben a Halál Angyala bíróság elé áll, ahol a rengeteg tanú között szembe kell nézni Spielmann Ernővel, a Zwillingsvaterrel is. Spielmann feladata az volt, hogy az emberkísérletekhez kiválogatott ikerfiúk felügyelője legyen, gondoskodjon testi épségükről, hogy jó karban legyenek Mengele hentesmunkájához, valamint a várakozás óráiban elterelje figyelmüket létezésük elviselhetetlenségéről. A huszonkilenc éves munkácsi fiú, aki munkaszolgálatból került Auschwitzba, iskolát és focimeccseket szervez a gyerekeknek, és amikor már csillapíthatatlanná válnak pánikrohamaik, arról mesél nekik, hogy a háború után hazaviszi őket. 1945 telén aztán szavának is áll, és negyvenegy napos, rettenetes megpróbáltatásokkal teli út után harminchat gyerek visszatérhet megmaradt családtagjaihoz és otthonának romjai közé. Minderről Gyurkovics Tamás Migrén című dokumentumregényében olvashatunk.


A Migrén tehát Mengele fiktív perének egy elemét, a Zwillingsvater történetét építi regénnyé alapos anyaggyűjtés és kutatómunka után. Az első műben megismert pszicho- és szociopátiás, önmaga körül forgó nagymonológ után, ez a mű konzervatívabb elbeszéléstechnikával dolgozik. A mindentudó elbeszélő és a szereplők retrospektíve bontják ki Spielmann pszichoszomatikus migrénrohamainak előtörténetét. A hat részes regény először bemutat egy harmonikus házasságban élő, kétgyerekes izraeli családot, amelyben a múltat illetően sajátos ambivalencia uralkodik: egyrészt a szülők és a szomszédok, barátok egy pillanatra sem feledkeznek meg arról, hogy mindnyájan a soá maradékai, másrészt a konkrét lágertapasztalatok elbeszélését, Cví (azaz Ernő) Spielmann következetesen hárítja. Beszéd helyett migrénes rohamokkal küzd.

A regény talán legszuggesztívabb második részében Spielmann, felesége szelíd erőszakának engedve elbeszéli lágertörténetét. Nitza Spielmann empatikus kérdéseire csak a válaszokból következtethetünk, amelyekből feltárul, hogy Spielmannt bűntudat gyötri: kollaboránsnak és Mengele kápójának tartja magát, aki a hazafelé vezető úton ráadásul elveszített három fiút. Spielmann szerint a bűn abszolút, amennyiben a bűnös tudata elől el nem rejthető. A regény főszereplője tehát egy paradox, kizárólag saját szubjektuma számára minden körülménytől függetlenül érvényes etikai normát alkot. Ily módon Spielmann Ernő egy totálisan autonóm és éppen ezért úgyszintén totálisan magányos etikai univerzum (senki másra nem vonatkoztatható, tehát pervertált) kategorikus imperatívuszának képviselője/elszenvedője lesz.

A harmadik – egyben az eddigi kritikai visszhang szerint kompozicionálisan legproblematikusabb – részben két soátúlélő találkozik az ötvenes-hatvanas évek Magyarországán, hogy tétova szerelmük közepette végigéljék a személyi kultusz, az '56-os forradalom és a kádárizmus kiépülésének éveit. Deme (Schreiber) Piroska hívő kommunistaként, Kádár János egykori illegális munkatársaként és szeretőjeként először szembesül a nála húsz évvel fiatalabb élettársa, Jóska árvaságában kijegecesedett dacos kritikájával a mozgalomról, aztán átéli a forradalom hullámverésében a hajdani nyilasok előbújását, hogy csakhamar az általa is szervezett 1957-es május elsejei felvonuláson immár munkásőr-egyenruhában köszönjön rá az a hajdani nyilas, aki ősszel még félholtra verte őt. Piroska ekkor dönti el, hogy kijárja Kádárnál, hogy Jóska útlevelet kapjon. A hajdani szeretők és harcostársak találkozójakor igazi, kádárista módon, az elhallgatások és a sorok, azaz szavak szüneteiben, a köszöntő ölelés és az elbúcsúzás feszes kézfogása között születik meg a mozgalom és a szerelem kisstílű elárulásának drámája.

A regénynek ez a harmadik szövegrésze valóban túl hosszú ahhoz a dramaturgiai funkcióhoz képest, hogy átvezetésként szolgáljon a negyedik részhez: itt már Jeruzsálemben találkozunk Jóskával, azaz Joéllel. Főszereplőnk tőle tudja meg, hogy Magyarországon nincs történelmi emlékezet (ezáltal persze identitás sem), senki sem volt/van/lesz zsidó, keresztény, sváb, nyilas vagy ávós, csak lakosság van. Azzal együtt, hogy hihetetlenül frappáns megfogalmazása ez a kádárizmus társadalmi paktumának (ha ti nem beszéltek arról, hogy tömeggyilkoltam ’56 után, én sem feszegetem, hogy ti tömeggyilkoltatok és fosztogattatok ’44-ben), a szereplő és az általa hozott rossz hír (Joélnak az ötödik részben végrehajtott önakasztásával is nyomatékosított) hitelessége egyaránt megoldható lett volna a kivándorlás utáni szerepeltetésével is.

A magyarországi történelmi amnéziához képest a regény negyedik részének cselekményében az Eichmann-per jelenti azt a katalizátort, amelynek köszönhetően fő- és mellékszereplők egyaránt szembesülnek a soá, a túlélés, és az életben maradás bűntudatának abszurditásával. Spielmann figurája ezt úgy mutatja be, hogy az ötödik részben vádlottként, rettenetes migrénes rohamok önbüntetései közepette éli át a tanúskodás helyzetét. S hiába menti fel őt a történelmi nyomozóiroda, az in absentia megtartott Mengele-per, az őt hősként ünneplő megmentettek és szabadságukat alkotó módon megélő családtagjai, Cví Spielmann megmarad az anonim bűnösség identifikációjában. Az elbeszélés mégis megjelenő gyógyító erejét sajátos iróniával az a gesztusa jelzi, ahogyan könnyedén kitér a történetét etikus biznisszé tenni akaró amerikai ajánlat elől. Ahogyan évtizedeken át önpusztító módon hallgatott a saját lágertörténetéről, úgy most is szó nélkül távozik az önmaga jóságától és kreativitásától meghatott amerikai kurátornő közeléből – de ez immár nem görcsös menekülés, hanem a különleges szabadság gesztusa: ezeknek a jószándékú, a mindig-minden-megoldható naivitásában létező embereknek úgysem magyarázható meg a soá botrányának humanista megszelidíthetetlensége.

Szép zárása a regénynek, hogy Spielmann utolsó kitérésének cinkos tanúja és jóváhagyója az önmaga sorsa megalkotásának immár teljesen szabadon nekirugaszkodó unokája, Ariél. Abszurditáson, öngyűlöleten, migrénrohamokon át Spielmann Ernő végül is beteljesítette a törvényt: elmondta gyermekeinek a történetet, amelyért felelősséget vállalt.

A Migrén című regény tétje a történelem abszurditásával szemben a személyes etikai autonómia visszavétele. Alakjai pontosan felvázoltak, nyelvhasználata, ritmusa arra inspirálja az olvasót, hogy szinte egyhuzamban elolvassa, és izgalommal várja a cselekmény fordulatait. Mindezzel együtt profi módon megírt lektűr, amely történelmi és lelki feszültségeit egyaránt megbízható toposzokra futtatja ki (a múlt elbeszélhetősége, sok szereplő felvillantásával megoldott mozgalmasság, fordulatosság, akciószál és szerelmi szál egymásba fűzése, túlélés, szabadulás). S az ilyen igényes lektűrökre nagyon nagy szükség van: fontos a történelmi tudás, amelyet elbeszél, fontos a megformáltság könnyedsége, fontos az olvasás megbízható izgalma, élményszerűsége, amely az olvasói ízlésformálás társadalmilag is nagyon fontos és szükséges terepe. De aki nem fél belepillantani a Soá kivételes állapotának szakadékába, arra még hosszú út vár: Borowskiig, Kertészig, Sebaldig…

Szerző: Szarka Judit
Szerző:  Gyurkovics Tamás,  Cím:  Migrén,  Kiadó:  Kalligram,  Kiadás éve:  2019,  Oldalszám:  280 oldal,  Ár:  3500 Ft