A könyvek sorsa néha különösebb a cselekményeiknél is. A regényt egy húszas éveinek elején járó német zsidó fiatalember írta 1938-ban, a zsidók elleni első pogromok idején. Cselekménye hátborzongatóan idézi meg előre a náci hatalom későbbi gaztetteit. Bár pár hét alatt, nagy sietséggel íródott, a szövegen nem látszanak az első művekre jellemző gyengeségek, érett alkotó keze nyomát viseli magán. Ez meglátszik a feszes cselekményvezetésen, a főszereplő belső változásainak hiteles nyomon követésében, a remek mellékszereplők felbukkanásában. Az olvasó igazi meneküléstörténetet tart a kezében, együtt izgul az üldözöttel, de tudván tudja, hogy rokonszenve nem menti meg őt a végzetétől.

A végzet elérte az 1915-ben született szerzőt is, bár neki – regénye hősével, Silbermann-nal ellentétben – sikerült idejében elhagyni Németországot. Svédországban, majd Norvégiában élt, elvégzett néhány szemesztert a Sorbonne-on, a háború kitörése Angliában érte. Innen Ausztráliába deportálták. 1942-ben jelentkezett, hogy a szövetségesek oldalán harcoljon a náci Németország ellen. Egy brit hajón indult el Európa irányába, de egy német tengeralattjáró torpedótalálata véget vetett az ő és háromszáz társa életének.

A regény kézirata túlélte alkotóját. Angol fordításban még 1939-ben megjelent a londoni Hamish Hamilton kiadónál, 1940-ben pedig 1940-ben a New York-i Harpernél. A német eredetin a szerző tovább dolgozott, és a javításokat elküldte Angliában élő édesanyjának. A második rész javított változata valószínűleg írójával együtt szállt a hullámsírba.

Az eredeti kézirat a száműzetésben keletkezett német irodalmi művek frankfurti archívumában pihent. Peter Graf 2015 végén Ulrich Alexander Boschwitz egy rokonának közvetítésével lelt rá. Gondos szerkesztői munkával készítette elő a szöveget, amely 2018-ben meg is jelent Németországban. Nagy figyelmet keltett a szerző hazájában, mint a németországi zsidóüldözés egyik első hiteles és magas művészi szinten megformált dokumentuma. Egy évvel az első megjelenés után a magyar olvasó is kezébe veheti ezt a kivételes művet Blaschtik Éva a német eredeti tárgyszerűségét és belső izzását hűen közvetítő, nagyszerű fordításában.

„Míg remélek, addig élek,
mert ha nincs előtte cél,
megadja magát a lélek,
még mielőtt sírba tér.”

Ezt a verset magáról, a saját sorsáról írta a fiatal szerző, de érvényes a regény főalakjára, Otto Silbermannra is. Aki úgy érzi, furcsa „félvalóságban” él: „mintha nem is volnék zsidó.” „Jogaim nincsenek már, csak tisztességből vagy megszokásból tesznek sokan úgy, mintha még volnának. Egész létezésem csupáncsak azoknak a rossz memóriáján alapul, akik tulajdonképpen el akarnak pusztítani.” De némelyek nagyon is jól emlékeznek mindenre, így a dögkeselyűként megjelenő Findler, aki nevetséges árat kínál az elegáns berlini házért. Mikor pedig Silbermann kevesli az árat, kegyetlenül figyelmezteti, hogy ingyen is elvehetik tőle. De őt éppen ez a nyegle kegyetlenség ébreszti rá hirtelen a helyzet komolyságára.

A regény hőse eleinte számos sorstársához hasonlóan gyanútlan. Vitézül harcolt az első világháborúban Németországért, német (a kor nyelvhasználatában: árja) nőt vett feleségül, német polgárnak érzi magát. Abban a pillanatban döbben rá, hogy közvetlen életveszélyben van, amikor a cinikus Findler a szemébe vágja: „az államnak mindenféle terve van veletek, zsidókkal.” És már rúgják is be az ajtót a náci suhancok, Silbermann pedig a cselédlépcsőn kénytelen elmenekülni a saját otthonából.

Amikor a vendéglőből, régi törzshelyéről is kiutasítják, egy szállodában töltött éjszaka után vonatra ül, Hamburgba utazik megkeresni Beckert, árja üzlettársát. Útra kel, menekül, eleinte magára erőltetett magabiztossággal, aztán egyre fáradtabban, kétségbeesetten. Az SS és SA egyenruhák, arany pártjelvények, amelyek tegnap még a németországi utcakép megszokott elemei voltak számára, most páni félelmet keltenek benne.

Hamburgban Beckert két Sturmführer társaságában pillantja meg. Beszélni sem tud vele, így ugyanazzal a vonattal visszatér Berlinbe. Itt bekövetkezik az, amire Silbermann soha nem számított. Hajdani katonatársa, beosztottja, akit cégvezetőből társává emelt, gorombáskodni kezd vele, lezsidózza. De mintha ezt is valami gépies embertelenséggel tenné. „Úgy tűnt neki, mintha Beckert inkább a kötelességérzete hajtaná, hogy megfeleljen az idők szavának, semmint saját akarata, tulajdon meggyőződése.” Becker végül megzsarolja Silbermannt, és kivásárolja magát a cégből.

Negyvenezer márkával táskájában tér vissza feldúlt és kirabolt házába, s rá kell döbbennie, hogy nemcsak a cégét, a családját is elvesztette. Felesége a náci rokonokhoz menekült, ott biztosan nem látnák szívesen a zsidó sógort. Újra vonatra száll, egyre nyugtalanabbul. Most sorstársra is lel, Lilienfeldre, a hozzá hasonlóan menekülő zsidó kisiparosra. Tőle egy nevet és címet is kap, egy olyan emberét, aki jó pénzért átcsempészi a határon a veszélyes kalandra vállalkozókat. De közben már az is eltűnt, begyűjtötte a rendőrség.

Aztán a belga határ felé kanyarodó autó hátsó ülésén találja magát. Franz, a kommunista munkás ezer márkáért vállalta a fuvart a szolgálati kocsin. Miközben magában azon dohog, hogy egy „burzsuj”-ért vállalta a kockázatot, felébred benne az együttérzés Silbermann iránt. A belga határőrök azonban meghiúsítják a menekülést, nincs más út, mint visszafelé, a kelepcének érzett német vasútvonalak irányába.

A kárpitozott ülések csalóka kényelmében egyre különösebb gondolatok kerítik hatalmukba. „Túl sok a zsidó a vonaton, gondolta Silbermann. Emiatt mindannyian veszélybe kerülhetünk. Ha ti nem volnátok, békében élhetnék. De mivel vagytok, beletartozom a közös balsorsunkba! Jómagam semmiben nem különbözöm a többi embertől, de ti talán tényleg mások vagytok, én meg nem tartozom hozzátok. Bizony, ha ti nem volnátok, engem nem is üldöznének. Akkor rendes polgár maradhatnék. De mivel ti léteztek, engem is kiirtanak veletek együtt. Pedig voltaképpen semmi közünk egymáshoz!”

Thanatosz sötét mélységében hirtelen felvillan Erósz forró csábítása a kupéba lépő hölgy személyében. Silbermann csodálkozik magán: családos férfiként, megállapodott üzletemberként régóta nem nézett ilyen mohó vággyal idegen nőre. De a polgári lét, a családi helyzet brutális megrendülésével egyfajta furcsa szabadságérzés önti el.

Az idegen hölgy őszinte kíváncsisággal és részvéttel hallgatja, ahogy utastársa feltárja előtte a sorsát. Silbermann maga is megütközik saját közlékenységén. A csakugyan őszinte érdeklődést mutató idegen nő különös kérdést tesz fel: „Tulajdonképpen miért tűrnek el a zsidók mindent? Úgy értem, miért nem védekeznek? Miért csak menekülnek?”

Silbermannt útitársa arra indítja, hogy egészen más szemszögből lássa a sorsát. „Örüljön, hogy kénytelen egyszer levetkőzni a páncélját – mondta a hölgy elgondolkodó vidámsággal. –  Természetesen szerencsétlenség, de azt hiszem, mégiscsak fokozott életérzést hoz magával.  Silbermann akkorát nevetett, hogy a vége köhögésbe fúlt. – Ön egy elbűvölő teremtés – mondta azután. – Képes rá, hogy gratuláljon egy haldoklónak a rendkívüli mutatványához.”

Ez az emberi rokonszenv utolsó megnyilvánulása a menekülés során. Silbermann újra vonatra száll, s nézi az ablakból az elsuhanó, csalóka nyugalmat árasztó tájakat. Egyre kevésbé képes uralkodni magán, alkalmi útitársainak, a fiatal katonáknak a verduni ütközetről mesél.

A menekülő sorsa beteljesedik. Halálosan kimerülten összeesik egy pályaudvar földjén. Kórházba kerül, majd újra vonatra száll. Ellopják a pénzét, a gondolkodása is összezavarodik, nem képes már különbséget tenni a jelen és a múlt képei között. Utoljára egy zárt helyen találkozunk vele, furcsa emberek kiáltoznak körülötte. „Silbermann fölkelt. –  Nem akarok itt maradni. – El akarok menni!… Hét órakor megy egy vonat Aachenbe … Nyolc tízkor Nürnbergbe… kilenc húszkor Hamburgba… tízkor Drezdába”.

Silbermann sorsa beteljesedett, végleg rázárult az ajtó.

Aki nem félti komfortérzetét a kíméletlen sorsot mély együttérzéssel bemutató művészi értékű leírástól, annak ajánlom Boschwitz könyvét.