Kosztolányi Dezső: Édes Anna / Örkény Színház
2019.10.14.

Ígéretes. Ezt a jelzőt próbálom visszatornázni a valódi helyére, visszaszerezni neki a saját, normális jelentését. Egy izgalmas színházi fogalmazásmód ígéretes megjelenését láttam az Örkény Színház Édes Anna című előadásában. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Nem, nem arról van szó, hogy ilyent még nem láttuk; mármint azt, hogy egy előadás szereplői hol narrálnak, hol nagyjából szokásos módon „jeleneteznek”. Vagyis hol egyes szám harmadik személyben beszélnek az egyébként általuk megformált figuráról, hol egyes szám első személyben. Ilyesmit láttunk már; kivált olyankor szokás alkalmazni, amikor regényt adaptálnak a színrevívők, mint most.

Bíró Bence színpadi szövege – jó. Némi hangsúlyeltolások tetten érhetők benne (leginkább azoknak, akik betéve ismerik Kosztolányi regényét), de ezek egyrészt a drámaiság felé hatnak, másrészt a „megfejtés” irányába. A regény ugyanis – az epika erre alkalmas természeténél fogva – bőven operál elhallgatással, félig-kimondással, sejtetéssel; Bíró ehhez képest jóval „bőbeszédűbb” és nyíltabb, mind Vizyné és Anna kapcsolatát, mind Anna tettének lehetséges motivációját illetően.

Epres Attila
Epres Attila

Az Örkény Színház stúdiójában bemutatott előadás legfőbb – jószerével egyetlen – díszleteleme egy hosszú asztal, afféle pást. Mögötte néhány szék és néhány ajtó, üldögélésre és gyors helyváltoztatásra.

A felütés gyors és frappáns: „megbuktak”, mármint a komcsik, Kun Béla elröpült a Vérmező felett, a házmester elvtárs megjavította a csengőt; és jön a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország”, nincs is elcsúfítva, mármint a dal. Máris Vizyné izgalmának kellős közepébe csöppenünk, a cseléd körül forog minden – de azért vegyük észre, hogy a többi, éppen nem beszélő színész milyen egyforma pózban ül, milyen egyszerre hintáztatja a székét, milyen szépen alá van húzva, hogy színházban vagyunk. Nem muszáj ezt észrevenni, csak lehet.

Annát, amikor végre megjelenik – úgy várta őt Vizyné, mint egy vőlegényt az esküvő napján –, fölfektetik az asztalra, alaposan szemügyre veszik; szép tárgy, ezt Zsigmond Emőke már az első pillanatban hozza, ezt a tárgyszerűséget – paradox módon éppen azzal, hogy „kiszól” belőle, „büdös van”.

Ettől kezdve a pástszerű asztalon és alatta kúszik-mászik föl s alá, ez eléggé idegesítő. Bele is telik kis időbe, amíg már nem látom, holott lankadatlanul csinálja, de nekem, a nézőnek már effektté tárgyiasult; és ekkor rájövök, hogy Szenteczki Zitának, a rendezőnek éppen ez a célja: megcsinálja velem is, amit a játszókkal, tárgynak látom én is.

Für Anikó
Für Anikó

Nem végig, persze, hiszen a Patikárius Jancsi-féle villámszerelem (amely – legalábbis a villám idejéig – kölcsönös, bizony) egyszercsak kinyit neki egy másik világot, ahonnan rálátás nyílik az addigi világra. És ez már magyarázat, ha mentség nem is, arra, ami történni fog.

Szenteczki majdnem végig és majdnem következetesen simítja egybe, mondhatni, homogenizálja azt a kettősséget, amely egyrészt tartalmi – Anna szemén át a világ, illetve a környezet szemén át Anna –, másrészt formai – a narrálás, illetve a figurák direkt megjelenítése. Ez utóbbi nem elidegenítés, hiszen a narrálás is a figuráé, ki-ki magát, pontosabban a magáét meséli a történetben. A színészek – Zsigmond Emőkét kivéve, aki Annát játssza – egy-egy kisebb szerepet is megformálnak a fő alakjuk mellett: Für Anikó Vizyné mellett Etelt, a cselédet, Bíró Kriszta Moviszterné mellett Stefit, a másik cselédet, Znamenák István Moviszter mellett Elekes Józsit, Epres Attila Vizy mellett Báthoryt, Borsi-Malogh Máté pedig Patikárius Jancsi mellett Ficsort. Izsák Lili jelmezei visszafogottak, hiszen csak a pofátlanul elrajzolt parókák különböztetik meg az alakokat.

Für Anikó Vizynéje főszereplő, Annával párban; az a szenvedély, ami a lányhoz, az ő legfontosabb vagyontárgyához, kedvenc kreatúrájához fűzi, kitölti az életét, függővé válik tőle – szomorú, keskeny kis életének ő a vezérlő csillaga, ez a birtokolt lény, akit a maga módján bálványoz, istenít. Lehetne szétszálazni, hogy Für elementáris és színgazdag játékában melyik megnyilvánulásnak mi a motivációja, milyen tragédiát és milyen sivárságot gyömöszöl ebbe a szenvedélybe, de nem érdemes; akár beszél önmagáról, akár játssza önmagát, egy és oszthatatlan.

Zsigmond Emőke. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Zsigmond Emőke. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Vizy Kornél a mellékszereplő, mind a felesége életében, mind Anna létezésében. Epres Attila abszolválja a feladatot. Znamenák István Moviszter alakjában az első felvonás végén kompakt elemzését adja az „Anna-jelenségnek” a hozzá való viszonyulással együtt: ez már a később bekövetkező események megfejtéséhez tartozik. Moviszter rezignált, szomorú fickó, rendes ember, az egyetlen, aki jól lát ebben az örökös szürkés derengésben, és akit a Bíró Kriszta által játszott feleségével is alaposan ver az élet: az érzéketlenség e tömbszerű megfogalmazásába a szomszéd iránti kisszerű irigység, csöppnyi álnokság, némi káröröm is belefér.

Borsi-Balogh Máté szépen játssza Patikárius Jancsi föllángolását, a másként-mellőzöttség miatti frusztrációt, de egyelőre kevésbé érzi a rendező által megteremtett „kettő az egyben” színpadi nyelvet.

Zsigmond Emőke viszont annál inkább: egyrészt tökéletesen adja azt, aminek a környezet tekinti: a robotszerű mozgás mellé még a tekintet tompaságát is mutatja; másrészt fontos pillanatokban válik „érző emberi lénnyé”, akinek a maga reflektálatlan módján van kimondhatatlan gondolata önmagáról.

Szavak híján a tragikus tettben jön ki belőle ez a kimondhatatlan gondolat. A drámai csúcspont és a vég összeér: az alkotók nem bíbelődnek hosszú levezetéssel. Szép, hogy Anna egyszer csak Vizyné ruháját viseli, szép, hogy nem áll neki jól, és szép, hogy a fotóval borított tortát vágja föl a hatalmas késsel. De hiszen már megtörtént minden.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 
Szerző: Csáki Judit