Egy vallomással kell kezdenem: a szerkesztő két hetet adott Neszlár Sándor Egy ács nevelt fiának lenni című könyvének recenziójára. Látva a könyv méretét, én egy hetet sem adtam magamnak. Aztán mégis.

Kiderült, itt a szokásostól eltérő olvasói attitűdre van szükség. Az 1111 plusz 100 mondatos könyv nem egybefüggő történet. A mondatok különálló egységek, bár sokszor kapcsolódnak. „987. Megismerkedés dátumát testre tetováltatni.” „988. Régi szerelemtetoválást átüttetni.”

Neszlár Sándor egy interjúban elmondta, hogy az egész a futással kezdődött. Eleinte csak a kilométereket írta, később az edzések után pár mondatot is. Közeledve az ezredik kilométerhez, eldöntötte, az ezredik mondatnál befejezi. Végül többet futott, így lett ezeregyszáztizenegy. (Sőt ezt megfejelte még egy százas függelékkel.) Célja az volt, hogy a korábbi (Inter Presszó) című könyvében megkezdett kísérletet – az elbeszélő kilétének bizonytalanságáról – folytassa. Sikerült. Mint a fentebbi példákból is láthatjuk, szinte végig főnévi igeneveket használ, amitől a szöveg vázlatossá, a mesélő kiléte pedig megfoghatatlanná válik. A mondat kontextusából ugyan néha kiderül, férfi, nő, gyerek, vagy kamasz beszél-e, de az csak ritkán, milyen kapcsolatban áll a többi elbeszélővel.

A történetet igazából az olvasó meséli el. Kosztolányi állítása itt hatványozottan igaz: a könyvet valóban ketten alkotják: az író, aki írja a sorokat, és az olvasó, aki a sorok között is olvas.

Vegyük a címadó mondatot: Egy ács nevelt fiának lenni. Az író elmondása szerint eredetileg nem ez volt a cím, csak mindig ezt hozta fel példának, ha mesélt róla.

A cím alapján azt gondolhatnánk (én is), Jézus-történettel van dolgunk. Rögtön összeáll a jól ismert sztori, jászolostul, keresztestül. Némi fantáziával arra is következtethetünk, hogy a történet egyik központi konfliktusa lesz József és Jézus viszonya.

Játsszunk el a gondolattal, hogy egy, a keresztény vallást nem ismerő ember olvassa ezt a címet. Neki is kirajzolódik egy történet az előző házasságból jött fiúsított Hamupipőkéről, egy fattyúról, egy apáról, aki igyekszik minden tudását továbbadni nevelt fiának, de ő örökölt tehetség híján vagy más miatt nem ezt az utat követi. A színezés opcionális. Lényeg: a szerző felkínál egy mondatot, ami egyszersmind a történet esszenciája. A kidolgozás pedig teljes mértékig ránk hárul. A megszokott olvasói attitűd ezért nem működik. Nincs egy kidolgozott kerékvágás, amibe kis elkalandozás után kényelmesen visszazökkenhetünk. Nincs elbeszélő, aki ránk kényszerít egy nézőpontot. Ez egy demokratikus könyv. Mindenki azt olvas ki belőle, amit akar.

Nem lehet ledarálni, mint egy egyszerű regényt, mondhatnánk: nem olvastatja magát. De még ez sem igaz.

A mondatok rendszerbe állnak: az első negyvenkettő egy képzeletbeli maratoni futás története, az utána következők ötvenes csoportokba vannak osztva, bár tény, hogy ezek a blokkok legtöbbször nem adnak ki önálló egységet. Inkább egyfajta naplóra emlékeztetnek, azzal a különbséggel, hogy itt dátumok helyett a megtett távolságok a szöveg kilométerkövei.

Minden mondat egy gomb, ami az olvasóban egy-egy történetet kapcsol be, legyen az saját, kulturális élmény, vagy kitalált: „851. Dörömbölni a szomszédnak, ha hangos a szex (gyerek, beszéd, zene, tévé).” „448. Számozott mondatokat írni egy készülő családregényhez.” „753. Szabadságharcban betyárként venni részt.”

A könyv egyik kulcsüzenete az idő: nem csak rohanni, ezerfelé figyelni, hanem összpontosítva egy dologra fókuszálni, akár futás közben.

Neszlár Sándor írásának van lendülete. A felvillanó történetek olyanok, mint amikor elfutunk valaki mellett, és a pillanatnyi benyomás alapján egész történetet képzelünk róla. Ráadásul, ha túl sok mondatot olvasunk el egy hajtásra, annyira lefárad az agyunk, mintha kilométereket loholt volna.

Van ennek a technikának némi társadalomkritikai éle is. Kicsit mintha a Facebook vagy az Instagram hírfolyamát olvasnánk. A pár mondatos posztokból nem derül ki a történet minden részlete. Hatnak ránk, mégsem azonosulunk velük úgy, mint a Harry Potterrel vagy a Háború és békével. A szereplők motivációi, valódi jellemük titokban marad. Csak azt látjuk belőlük, amit szeretnénk. Az olvasót ugyanúgy szippantja be a könyv, mint a hírfolyamok, de a szerző és a befogadó között mindkét esetben marad némi távolság.

Ha George R. R. Martin mondatából indulunk ki, miszerint „Egy olvasó ezernyi életet megél, mielőtt meghal. Az az ember, aki nem olvas, csak egyet”, mondhatnánk, hogy ez a könyv 1111 + 100 élettel ajándékoz meg minket. Ám a távolság miatt mégsem. A mondatok hatására végiggondolhatunk szituációkat, közösséget vállalhatunk velük, még tanulságot is vonhatunk le, de individuumunk sosem vész el. Nem válunk sem Holden Caulfielddé, sem Nemecsek Ernővé. Mégis bevonódunk az alkotásba. Ennek egyik módszere a közösségi médiából már ismert marketingeszköz, a kérdés. Ha egy kérdés elég általános, bárki tud vele azonosulni, eszébe jut, hogy „tényleg, erre én is kíváncsi vagyok”, ugyanakkor arra ösztönöz, hogy jobban megismerjük a szerzőt. Őt ezek a problémák izgatják, ez közös bennünk. „94. Melyek lennének az utolsó szavaid, ha egy nyelv utolsó használója volnál?”

Viszont ha olyan ez a kötet, mint a közösségi média, minek elolvasni?

Mert a versekhez hasonlóan segít a mindennapok átvészelésében. Kötetlensége, laza felépítése miatt bármikor, bárhol fellapozható. Lesz olyan, ami illik az aktuális lelkiállapotunkhoz, némi nosztalgiát és aha-élményt nyújt.

Egyre többször halljuk, hogy a munka, a családi élet, és a mindennapi betevő közösségi médiázás után nincs időnk olvasni. Ez a könyv viszont könnyen beilleszthető a ritmusunkba. Nem kíván egyszerre nagy időráfordítást, sőt. Nem kell visszalapozni, hogy felidézzük, mi is történt legutóbb. Az viszont kérdés, mennyire van szükség egy olyan könyvre, ami alternatív valóság helyett a hírfolyamok asszociatív történeteit adja.

Mi volt az író szándéka? Szeretett volna a mai világ ritmusának megfelelni? Vagy épp ellenkezőleg, kritizálni akarta azt? Egyfajta visszavezetés lenne ez a szöveg a regényolvasás irányába? Ahogy a futó is egyre nagyobb távokat tud megtenni, úgy képes az agyunk – sok edzés után – újra kondiba jönni, és ismét nagyregényeket olvasni. Vagy épp a nagyregények fölött kongat vészharangot azzal, hogy a ma egyre divatosabb slam és szabadvers módszereivel dolgozik? Egyáltalán: regényt írt, vagy hosszabb-rövidebb történetforgácsokból novellafüzért? A szerző saját definíciója: kísérleti regény. De mire tesz kísérletet? Lenyomatot készít a rohanó  világról egy futó ember szemével, cikázó gondolataival. Ilyenkor esik kísértésbe az olvasó: „ilyet én is tudok”. De ebben a cikázásban rend van. A mondatok nincsenek odacsapva. A szerző kerüli a közhelyeket – amikor pedig szándékosan közhelyeket és mástól hallott vendégszövegeket épít a szövegbe, ezt jól láthatóan jelzi.

A kötet kísérletnek remek, de a követőket óva intenénk. Ez a forma könnyen kiüresedik, és az olvasó éppúgy kiéghet benne, mint a közösségi média görgetésében.