Operaénekes volt, ráadásul tenor, méghozzá kifejezetten kövér, ízig-vérig olasz tenor: egy buta előítéletekkel körülsáncolt műfaj többszörösen hátrányos helyzetű képviselője. És egyszersmind cáfolata a legordasabb közhelynek, mely szerint az operával az a baj, hogy komikusan korpulens urak és asszonyságok énekelnek benne, híján minden színpadi hitelnek, s hogy ez így természetesen nem érdekli, sőt nem is érdekelheti a mai közönséget. Nos hát, Luciano Pavarotti nemcsak teljes pályafutása során, de holtában is bizonyítja e kedélyeskedő vélelem stupiditását, hiszen lám: immáron 12 esztendővel a halála után sem szűnik az érdeklődés és a rajongás az emléke körül. S ez egyáltalán nem meglepő, elvégre ő (a kilóinak számától korántsem teljesen függetlenül!) képes volt arra, hogy tökéletes megtestesülésévé váljon egy olyan létállapotnak, amelyet az operában keresni szokás. Mert ahogy Maria Callas a hangja, az alakításai révén meg a teljes élete árán a női tragikum megindító ikonjává lényegült át egykoron, éppen úgy lett Pavarotti az áradó életszeretet, a félig férfiúi, félig gyermeki életöröm háromdimenziós jelképévé. Mézsszínű tenorjával éppúgy, mint teliszájas mosolyával vagy ölelésre-ünnepeltetésre szélesen kitárt karjaival.
 Luciano Pavarotti és Lady Diana |
Ez az ismerős Pavarotti a főszereplője Ron Howard rengeteg archív anyagot és megszólalót felvonultató portréfilmjének. "Egy darabka mennyország" – jellemzi például az olasz örömtenor hangját a szoprán pályatárs, a Pavarotti legutolsó operaelőadásán partnerként közreműködött Carol Vaness, s ugyanezt az áldott kivételességet érzékelteti a moziközönséggel jó néhány előadás- és koncertrészlet is. Az édenkertnek ez a késő sugára ugyanakkor kedélyes sztereotípiája volt az olasz férfinak is: családszerető és nőcsábász, főzni is kész haspók és dévaj humorú mókamester – ez mind elmondható volt Pavarottiról, értelemszerűen ebben a filmben is.
De ezt a képet természetesen árnyalni kell, s Howardék így is jártak el, összesen három ellenpontozó jellegű témát bekapcsolva a film narrációjába. E témák közül a leginkább magától értetődőnek, de egyúttal a legterméketlenebbnek Pavarotti szerelmi élete bizonyult. Magától értetődőnek, hiszen a tenor életének utolsó évtizedét végigkísérte az ezen csámcsogó médiaérdeklődés, ám terméketlennek, merthogy 71 életévbe vastagon belefér egy válás, egy új házasság, de akár még némi félrelépés is: ennek a témának ilyesformán alig van megkülönböztető vagy egyénítő ereje.
Érdekesebb és fontosabb témairány ennél a Pavarotti körül működött menedzserek szerepének taglalása. Herbert Breslin, Harvey Goldsmith vagy a magyar származású Tibor Rudas ugyanis igen sokat tett azért, hogy az általuk már persze készen kapott nagy olasz tenort valósággal megismerje az egész világ. S miközben okkal viszolyoghatunk a filmben is megszólaló, 2012-ben elhunyt Breslin hiénaalkatától, annyira naivak mégsem lehetünk, hogy mellékesnek véljük a tökéletes alanyra alapozott imázsépítő munka jelentőségét.
És végül a sok örömelvű képsor és fölényes könnyedségű áriarészlet mellé halványan odakerült a legemberibb ellenpont: a szorongásé. "Megyek meghalni" – mondta állítólag minden színrelépése előtt Pavarotti, akiben a szinte gyermeki önfeledtséggel a jelek szerint nagyon is összefért az állandó aggodalom, a részint babonás, részint hiperérzékeny félsz. Nem csupán a szélesen mosolygó arcot fájdalmasan maszkká merevítő legutolsó években, hanem a pályafutás során mindvégig. S ennek jelzése a legkevésbé sem hitelteleníti Pavarotti közképét – éppen ellenkezőleg: a habzsoló életszeretet így veszíti el végérvényesen felszínességének csalóka látszatát.
Igaz, Howard portréfilmje inkább csak mellékesen kínálja fel ezt a mozzanatot, más témákat pedig szinte teljesen mellőz. Így például a tárgyalásból egészében kimarad a Plácido Domingóval folytatott évtizedes rivalizálás története, jóllehet maga Domingo megszólal az emlékezők sorában. (Mi több, Bono meg Harvey Goldsmith mellett éppenséggel neki köszönhetjük a leginkább lényegi megállapításokat.) Márpedig egy majd’ kétórás film esetén különösen nehéz megbékélni a ténnyel, hogy még itt is érvényesülhet az elnagyolás meg az "ezt most ugorjuk" praxisa. Ahogyan egyébiránt nehéz, sőt szinte lehetetlen volt megbékélni azzal a zavaró aszinkron jelenséggel is, amely remélhetőleg csupán a sajtóvetítésen apasztotta a moziélményt: vagyis azzal a makacs fáziskéséssel, amely a hangzó anyag és a szájmozgások között folytatólagosan észlelhető volt.