Ang Lee-t hajlamosak vagyunk érzékeny művészdrámái miatt számon tartani, pedig a tajvani Oscar-díjastól sosem állt távol a műfaji és a technológiai kísérletezés. A Jégvihar, az Értelem és érzelem, a Brokeback Mountain rendezője mellett ő volt az is, aki megszerettette a levegőben repkedős harcművészeti filmeket, a wuxiát a világgal (Tigris és sárkány), az elsők között próbálta meg átültetni filmre a képregény nyelvét (Hulk), és bebizonyította, hogy a 3D nem csak arra jó, hogy plusz pénzt gomboljanak le rólunk a moziban (Pi élete).
A Pi élete Lee életében is afféle vízválasztó volt, azóta a digitális film úttörőjének szegődött, akit olyan betűszavak hoznak lázba, mint a HFR, a CGI vagy a 3D+. (Pardon, de maradnánk az angol verziónál, magyarul ugyanis olyan elemek szivárognának be a filmkritikába, mint az SZTK, a számítógép teremtette kép (CGI), vagy a DK, a digitális kép, ugyanakkor az MKKP nem kapna említést, hiszen a magas képkockaszámot (HFR, high frame rate) kénytelenek lennénk MKKSZ-nek rövidíteni.)
Ez a technológiai innováció pedig esetünkben sokkal, de sokkal érdekesebb, mint maga a film. Az ugyanis a kritikusok egybehangzó véleménye szerint pocsék lett. Ha az az érzésünk, hogy egy leselejtezett, kilencvenes évekbeli B-filmet nézünk, akkor nem tévedünk, mert a Gemini Mant még ’97-ben írta Darren Lemke egy kiöregedett mesterlövészről, akit a kormány a saját, fiatalabb klónjával akar megöletni, de mivel akkor még senki se tudta megoldani a filmsztárok digitális fiatalítását, a forgatókönyv 22 évig hánykolódott a hollywoodi fejlesztési pokolban.
Ang Lee-t, arra tippelek, pont a történet lenyűgöző bugyutasága fogta meg, mert ezzel tudta meghekkelni a hollywoodi rendszert. Előző filmje, a Billy Lynn hosszú, félidei sétája ugyanis csúnyán megbukott, kétmillió dollárt se tudott összekalapozni Amerikában, így a rendező tisztában volt vele, hogy egy filmsztárra és egy faékzsánerre van szüksége, ha folytathatni akarja a kísérletezést.
A sztár az ötvenpluszos Will Smith, a műfaj pedig a pár évtizedes tökéleteskatona-akciófilm lett A katona meg hát A tökéletes katona vonalán és színvonalán. Kisebbségi haver, tébolyult (tudós!) főgonosz, bunkósága ellenére a főhősre tapadó jócsaj: ilyen lejárt szavatosságú filmklisékkel, meg persze pár budapesti imázsképpel van tele a Gemini Man (Halászbástya, Széchenyi Fürdő, Kiscelli Múzeum), de csak fél szemmel tudunk odapislantani, vajon beletörik-e Will Smith nyelve a „Vajdahunyad várába”, mert közben Ang Lee heroikus küzdelmét figyeljük, amit azért folytat, hogy a digitális filmnyelvet megújítsa.
 Jelenetek a filmből |
Lee, aki a Pi életében csupa-csupa pixelből rajzolt félelmetesen élethű bengáli tigrist, a Gemini Manben egy csupa-csupa pixelből rajzolt, félelmetesen gagyi videójátékfigurát ereszt szabadjára Will Smith Juniorként, aki hol pszichopatának, hol csak szimplán együgyűnek tűnik, mert arckifejezései vagy nincsenek, vagy tökéletesen leválnak róla, mintha csak imitálná a sírást, a mosolyt, a szájmozgása pedig önálló életre kel a hangjához képest. És itt nem arról van szó, hogy hol jól, hol rosszabbul működik a CGI, hanem arról, hogy az ember biológiailag ki van élezve az emberi arc legapróbb rezdüléseire, hogy abban jelzéseket, érzéseket, vagy éppen hazugságot ismerjen fel, és ezért mindig ki fogja szúrni a csalást. Nem véletlen, hogy eddig pixelállatoknak (Caesar A majmok bolygójából) vagy szörnyeknek (Gollam) tapsolhattunk, és nem próbálták még a nulláról létrehozni az ember – pláne egy jól ismert filmsztár – digitális képmását.
Attól tehát nem kell félnünk, hogy jönnek a klónok és elveszik a színészek munkáját, Ang Lee másik újítása, a magas képkockaszám viszont könnyen meghonosodhat a hollywoodi filmgyártásban. Hasonlóval eddig csak Peter Jackson próbálkozott, de még ő is kisebb pályán játszott. Ha számokkal dobálózunk: Jackson a Hobbitot 48, Lee a Gemini Mant 120 fps-sel forgatta le. Ami már csak azért is érdekes, mert a nézők már a Hobbit kapcsán is panaszkodtak, hogy olyan, mintha rossz szappanoperát néznének, túl valóságos minden, a színészi játék pedig hamiskásnak hat.
Azon túl, hogy a Gemini Man tényleg egy rossz scifi-szappanopera, amelyben egy klónnak választania kell a szigorú, szadista katonapapa és a jó fej, bűnbánó bérgyilkos képmása között, a HFR-rel járó problémák itt még tovább sokszorozódtak. De miről is beszélünk pontosan? A képkockaszám azt jelenti, hány képet látunk egy másodperc alatt, a mozgókép ugyanis nem mozog, csak olyan gyorsan pörget állóképeket egymás után, hogy azt a szemünk mozgásként érzékeli. A hangosfilmes sztenderd a 24 kép/másodperc, ettől korábban többnyire csak a némafilmek tértek el, melyek többségét 16 fps-ben forgatták, és azért tipeg előttünk Chaplin ma már olyan gyorsan, mert a hangosfilmváltás óta 24 fps-ben vetítjük a burleszkjeit.
 A képek forrása: MAFAB |
És hát kacsázik Will Smith is, meg mindenki, aki akciózik a Gemini Manben, mintha speedet tolnának bevetés előtt, és mint Tom és Jerry, vagy a kengyelfutó gyalogkakukk, sprintelnének verekedés közben. Hogy miért? Mert 120 (de még a magyar mozikban vetített 60) fps-nél is átver minket a szemünk, amely akkor látott csak ennyire gyors mozgást ilyen sűrűn adagolt képeken, amikor előretekertük vagy felgyorsítottuk a videót, és a magas képkockaszámot automatikusan ezzel az érzettel azonosítja.
Ez azonban csak a kisebbik probléma. A nagyobb, hogy HFR-ben a kép kristálytiszta, mindent, még a leghátsó statisztát is élesen látjuk, mintha nem filmet, hanem sportközvetítést néznénk a HD tévén. Ilyennek képzelem Nemes Jeles László rémálmait, aki a Saul fiában és a Napszálltában celluloiddal, homályban tartott hátterekkel és hangsúlyosan szubjektív perspektívákkal frissítette a kortárs filmet: pixelemberek rohangálnak mindenfelé, a legutolsó porszem is tűéles, és sehol egy kalap, sehol egy tarkó. Ha szeretnénk, bekukucskálhatunk Will Smith pórusaiba, köszönhetünk a faggyúmirigyének, és számolhatjuk a pattanásokat a háttérben szobrozó statiszták arcán.
Emiatt kicsit olyan a Gemini Mant nézni, mint a magyar trashfilmek újdonsült királyát, a Pappa piát, ahol a néző nem Szabó Kimmel Tamást, hanem a koreográfiát elvétő táncosokat figyelte a háttérben, meg azt, hogy mennyire művi minden. Csak ott a gagyi, itt meg a HFR hiperrealizmusa tereli el a figyelmünket, amely egyelőre nem valóságosnak, hanem hamisnak hat, mert a hagyományos képkockaszámmal szemben, amelynek a képe kicsit elmosódottabb, és elfedi a filmi világ csináltságát, teremtettségét, itt látszik minden tettetés: a díszlet díszletnek, a színészet színészetnek, a kaszkadőr kaszkadőrnek tűnik. Látjuk, hol vágják össze a kockafejű kaszkadőrt a bögrefülű Will Smithszel, melyik az a képkocka, amin az informatikusok eltüntetik a ripityára tört állványokat a golyószóróval szétlőtt kisboltból, és azt is, ha a verekedésben csak mismásolva paskolgatják meg egymást.
Az akciójeleneteket elismerésre méltó tudással és kreativitással vették fel, de HFR-ben azok az akciók működnek igazán, amelyekből kivonják az embert, amikor gépek, motorok, autók versengenek, és ahol tényleg átélhetjük, hogy mi, kelet-európai kisemberek ülünk a hollywoodi volánnál, az adrenalin dobol a fülünkben, és száguldunk Cartagena köves utcáin. Peter Jackson és Ang Lee vívmányának elsősorban ebben a műfajban lehet létjogosultsága, amelyben már egyébként évek óta rendszeresen alkalmazzák. Egyes jeleneteket magasabb fps-sel vesznek fel, majd a 24-es sztenderden játsszák le, és ettől az szaggatottnak, darabosnak hat, és jobban visszaadja azt a káoszt, vagy azt a sokkot, amely egy lövöldözés közepén léphet fel.
Egy komplett HFR-filmet viszont, pláne olyat, aminek a közepén egy pixelhalom rohangál, egyelőre nem fogad el valóságosnak a szemünk. Aztán lehet, jövőre jön majd James Cameron, aki 60 fps-sel forgatja az Avatar folytatásait, és felülír mindent, amit erről a formátumról tudunk, ahogy a 3D-re is áttérítette tíz éve egész Hollywoodot. Kétségtelen, hogy a HFR, a CGI, a 4K és a 3D+ a digitális film új nyelve, de a Gemini Man még csak dadog ezen. Kérdés, lehet-e rajta valaha folyékonyan beszélni – vagy mindig is vissza fogunk vágyni a mozi tökéletlenséggel teli, rejtélyes varázsába.