A Petőfi Sándor életművéről írott tanulmányok, monográfiák gyakori, szinte törvényszerűen megjelenő formulái közé tartozik, hogy a rendelkezésre álló szakirodalmi, életrajzi, kultusztörténeti (stb.) anyag meghaladja a még áttekinthető, rendszerezhető és (ezek után majd) értelmezhető mennyiséget, s ezért a teljesség nosztalgikus igényével fellépő kutató már kezdettől kijózanító önmérsékletre van ítélve munkája során.
Nincs ez másként az utóbbi évtized alapkötetei közé tartozó két monografikus igényű műben, Margócsy István Petőfi Sándor című, főleg Petőfi szövegeinek romantikus tendenciáit és a kortárs irodalom kapitalizálódó, „termelés-jellegét” kiemelő „kísérlet”-ében és Kerényi Ferenc Petőfi Sándor élete és költészete című „kritikai életrajzá”-ban sem. Mindkét kötetben hangsúlyos helyen (fejezetzáró, illetve nyitó kontextusban) szerepel a tudományok más területein sem ismeretlen, módszertani szempontból mégis sajátos helyzetet teremtő belátás: „Figyelembe véve a Petőfi-irodalomnak mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben beláthatatlan, áttekinthetetlen és osztályozhatatlan jellegét, itt csupán egy rendkívül szűk válogatást nyújtok” (300.o.), állapítja meg a szakirodalommal kapcsolatos tényt és vonja meg a még lehetséges határokat Margócsy István. „Tengernyi kiadás és számtalan, könyvtárnyira terjedő elemzés és értékelés – ez a Petőfi-utóélet elsődleges jellemzője” (471.o.), írja Kerényi Ferenc a kiadásokat és értelmezéseket, életrajzokat szelektálva feldolgozó bibliográfiai esszében.
A mondatok (tőlem származó) kiemelései formailag-tartalmilag és metaforikájukban is arra a szituációra emlékeztetnek a kiinduló helyzettel kapcsolatban, amit a 18-19. századi esztétikai gondolkodás a ’fenségesség’, ’nagyság’ egy speciális esetének, a matematikai fenségesnek és a nyomában fellépő „gátoltságnak” a gondolatában összegzett. Kant szerint ez az érzés a megismerőképesség biztonságának elvesztéséből következik, s akkor lép föl, ha – mint példánkban – egy vég nélküli(nek tűnő) sorozat, mennyiség elrendezésének a reménye és azzal együtt belátható ideje is elvész az ember számára. A romantika költői a tenger, a természet és a csillagos ég fenségességének kifejezéséhez használták a vízcseppek, fűszálak, falevelek és a csillagok végtelen számára utaló metaforákat, hogy érzékeltessék azok lenyűgöző hatását. A gátoltság érzését aztán többirányú elmozdulás váltja föl, de ennek formája már emberi habitus kérdése is: a lelkesedés, rajongás, függés mellett a fenségesnek ez a típusa okozhat szorongást, reményvesztettséget, menekülést vagy válaszként a helyzet racionális belátását, megszelídítését, ember-léptékűvé tételét is.
A két Petőfi-kötet esetében Margócsy István feloldási javaslata időben tolja el a feladatot („annyi új előmunkálatra lenne szükség, amennyit egy ember most akár egy teljes életpálya során sem tudna elvégezni” – 5.o.), Kerényi Ferenc pedig szelektálási „kényszerről” (471.o.) beszél.
A Petőfi-jelenség megértéséhez, a magyar irodalomban és kultúrában betöltött egyedi szerepének belátásához fontos tehát tudni, hogy a Petőfihez kötődő és nyilvános fellépésének kezdetétől legendákkal, kultikus mozzanatokkal tarkított – s mint idéztük: „áttekinthetetlen” – hagyomány már eleve a nagyság, jelentőség nimbuszában engedi csak látni az irodalmi életművet is, s ezt az amúgy sem egyszerű helyzetet tovább bonyolítja Petőfi közéleti-politikai szerepvállalása, illetve szövegeinek az „élet és mű” romantikus összefonódását valló recepciója. („Költeményeiből csaknem megírhatni életrajzát” – állította és örökítette tovább a szemléletet Gyulai Pál, nem kevés munkát adva a bűvkörébe kerülő, a művek valós hátterét kereső filológusoknak, műkedvelő amatőröknek.) A legtöbb átfogó kutatás látens, a nem szakmabeli olvasó számára nehezen belátható probléma annak a határvonalnak a meghúzása, amin belül még kezelhető, tárgyszerűvé és értékelhetővé tehető a kutatás anyaga.
Kerényi Ferencre, a Petőfi kritikai kiadás szerkesztőjére sokszólamú életrajzi hagyomány és mélyen az interpretációkba ivódott hipotézis öröklődött. A megmosolyogtató ötleteken kívül – például hogy a költő kávézási szokása „keserű életének” volt a jelképe – olyan masszív, máig ható ideológiai analógiák is, amelyek például a 19. századi nemzeti panteonban a reformer Széchenyi mellé Vörösmartyt, a forradalmár Kossuth mellé Petőfit, a nyugodt és bölcs Deák mellé pedig Arany Jánost állították, irodalom és politika szimbiózisával akaratlanul is eltorzítva, megnehezítve az életművek vizsgálatát. De elképesztő energiákat szabadított föl, köteteket töltött meg a szülőhely-vita, Petőfi halálának körülménye és helyszíne, és persze a „feleségek feleségének”, a „hűtlenné” lett Szendrey Júliának második házassága is.
A monográfiának, ha a nyomok majd nem is mindenütt látszanak, végig kellett járnia azokat az utakat, amelyek sokszor már nem is egy ember életrajzára, hanem egy több mint másfél évszázada szélesedő kulturális térképre hasonlítanak.
(Folytatása következik.)
V.ö.: Margócsy István: Petőfi Sándor. Kísérlet. Korona Kiadó, 1999.
Kapcsolódó cikkünk: Gere Zsolt: Közelítő emlékezet 2. rész