A CineFesten csak azért nem nyert semmit az Élősködők, mert a Kitekintő szekcióban vetítették, de ne legyen kétségünk afelől, hogy az év egyik leglegleg filmjével van dolgunk, amely úgy kaparja fel társadalmi problémáink gennyes sebét, hogy közben piszok szórakoztató tragikomédiát visz vászonra.
Elkövetője nem más, mint Bong Joon-ho, a Coen fivérek sosemvolt koreai nagybátyja, akit alapvetően gyilkos humoráért és meghökkentő történeteiért szeret a közönség. Cinefil körökben azt is szokás felemlegetni, hogy olyan melankolikus sorozatgyilkos-thrillert rendezett tehetetlenül nyomozó, hebehurgya detektívekről (A halál jele), hogy annak nyomán ezrével szerettek bele az emberek a dél-koreai moziba.
Bong Joon-ho pedig ügyesen váltotta át ezt a szeretetet olyan nemzetközi karrierre, amely Amerika Kapitányból a színészt, Tilda Swintonból pedig a műfogsoros őrületet hívta elő (Snowpiercer), a Netflixet pedig háborúba küldte az európai filmfesztiválokkal, amikor az Okja című húsellenes cukiság-propagandáját megpróbálták díjaztatni Cannes-ban (sikertelenül).
Ezért is nagy szó – meg hát nemzeti presztízs: az első Arany Pálmás koreai film –, hogy az újra otthon forgató Bong Joon-hót díjazták Cannes-ban, meg azért is, mert mégiscsak egy echte zsánerfilm nyert a művészfilmek Mekkájában, még ha nehéz is eldönteni, pontosan milyen zsánerről is van szó. De hát pont ez a rendező (meg a dél-koreai mozi) specialitása, hogy magától értetődően szörfözik a zsánerek között, és úgy gyúrja utánozhatatlan egységbe a feszült thrillert, az abszurd szatírát és a családi könnyfacsarást, hogy közben a szociális érzékenységről sem feledkezik meg.
 Jelenetek a filmből |
Az Élősködők ebből a szempontból a rendező leggördülékenyebb filmje, amely szinte észrevétlenül fordul fekete komédiából gyomorforgató thrillerbe, és meglepő helyekre rántja le nézőjét már csak azért is, mert Dél-Koreáról elsőre az okostelefonok, a Gangnam Style és a brutáljó műfajfilmek ugranak be az embernek, nem pedig az, hogy véresebben dúl ott az osztályharc, mint Marx képzeletében.
Pedig a Kim család nem jókedvében kushad a félpincelakásában, dobozol a helyi pizzás cégnek, és lopja a wifit: meg is örülnek, amikor ölükbe pottyan a lehetőség, hogy beszivárogjanak a puccos IT-s famíliába cselédként. Ahogy a rendező is meséli, Dél-Koreában olyan tágra nyílt az elmúlt évtizedben a gazdasági olló, hogy egy szegény csak akkor találkozhat az igazán jómódúakkal, ha magántanárnak szegődik hozzájuk, mint a magát egyetemistának hazudó Kim-fiú, akit aztán a „művészetterapeuta” kishúg, a „sofőr” papa és a „házvezetőnő” anya is követ.
Az Élősködők sikerének sok titka van, az egyik, és talán a legfontosabb, hogy kínosan aktuális. A kettészakadt ország kapcsán nem a sanyarúak és gazdagok évszázados meséjét mondja fel újra, amelyben az alulról jövő a fent tanyázó pénzére vágyik. Ebben a filmben nem látunk montázst, amelyben vígan költik a pénzüket a csalással jó álláshoz jutó szegények, mert a mai versenykapitalizmus kerül itt élveboncolásra, amelyben nem annyira a megszerzett javakért, mint a megkívánt státuszért folyik a közelharc. Ezért is lehet, hogy Kiméknek nem az újgazdag családdal, hanem a kitúrt házvezetőnővel gyűlik meg a bajuk, hiszen vele versengenek a pozícióért; a boldogságot pedig nem a zsíros fizetés, hanem a luxuskecóban töltött, részeges-zabálós álmodozások jelentik nekik arról, hogy egyszer talán ők is ilyen házban élhetnének.
 A képek forrása: MAFAB |
Bong Joon-ho mindehhez szolidan szájba rágott, de iszonytatóan hatásos szimbólumrendszert mellékel az utcafrontról rendre lehugyozott, földbe süllyesztett pincelakkal és a zöldellő dombon álló, modernista házzal, a gazdagnak kalandot (kinti sátorozás), a szegénynek végítéletet (árvíz) hozó esővel, és olyan szuperszélesvásznú képekkel, amilyenekbe anno David Lean fotózta történelmi eposzait. A 2:35:1-es képarány nem technikai zsonglőrködés, arra kellett, hogy be tudják fogni az óriáslakás helyiségeit, és persze hogy kegyetlen viccet játsszanak az idegen közegbe kerülő nincstelenekkel, akikre rányitják a nyomasztóan tágas tereket, és azok, akik eddig a föld alatt kucorogtak, hirtelen ott állnak pőrén, árván, kiszolgáltatottan.
Félteni persze nem kell őket, mert Bong Joon-ho hiába önti rá az igazságtalanság felett érzett dühét minden képkockára, azért demokratikusan osztogatja a jellemhibákat. „Vígjáték bohócok, tragédia gonoszok nélkül”, mondja filmjéről, amelyben a gazdagokat és a szegényeket ugyanúgy lehet gyűlölni, sajnálni és valami szomorú félmosollyal elfogadni, hogy bizony, hiába túlzás és hiába karikatúra, mesteri a jellemzésük mégis.
A színészek között ott találjuk Bong Joon-ho állandó főszereplőjét, Kang-ho Songot, de a sok, kelet-európai fejjel nehezen megjegyezhető név közül nem illene egyet kiemelni, mert a színészi játék egységesen kimagasló. Az Élősködők szépen simul a dél-koreai mozi aktuális trendjébe is, és sok tematikus párhuzamot mutat az ország tavalyi remekművével, a szintén az osztálykülönbségek gerjesztette erőszakról szóló Gyújtogatókkal. Annyi különbséggel, hogy az Élősködők nem kergeti nézőjét őrült bizonytalanságba, mint Lee Chang-dong, aki szép lassan kiszipkázta a Gyújtogatókból a thrillert, hogy a végére már abban se legyünk biztosak, tényleg egy sorozatgyilkos utáni hajszát láttunk-e. Bong Joon-ho ennél jóval közönségbarátabb thrillert rendezett, amely ugyan egyetlenegy snittel hosszabb a kelleténél, de más hibát igazán nem tudunk felróni neki: ún. fontos problémákat boncoló ún. szórakoztató filmből jobbat aligha fogunk már látni ebben az évben.
Az Élősködőket október 17-én, premier előtt vetítik a Mozinet Filmnapokon, október 25-én a Koreai Filmfesztiválon, országszerte pedig december 5-től lesz látható a mozikban.