Spanyolországban a hatalmi ágak összemosását célzó, a korrupciót a szervezet működési szintjére emelő, maffiaszerűen uralkodó politikai elit a luxuséletmód nyújtotta pazar fényűzésből irányítja az ország ügyeit. Ki hallott már ilyet? Legalábbis Rodrigo Sorogoyen filmje szerint, aki a valósághű ábrázolás kedvéért szakít a spanyol filmművészet mágikus-realista/szürrealista gyökereivel, és szikár, kézikamerás, realista ábrázolásmódot választva mutatja be az országban zajló politikai csatározások működését.
Sorogoyen filmjének első jelenetében a politikai elit a tengerparti luxusétteremben kaviár- és homárzabálás közben tele szájjal röhög a tévében látható új, fiatal politikai rivális, Alvarado (Francisco Reyes) fellépésén, aki legfőbb céljául a maffiaként regnáló hatalom lecserélését és a korrupcióval való leszámolást tűzte ki. A homo novus ellenfelei között találjuk főhősünket, a megbízható pártkádert, a fogaskerekek olajozott működéséért felelős Manuelt (Antonio de la Torre, jelenleg Spanyolország első számú férfi színésze), a gátlástalan politikai zsenit, aki a regionális altitkár posztjáról most végre szintén az országos politika porondjára léphet.
Ám mielőtt a korona Manuel fejére kerülne, a luxusélet egy szempillantás alatt omlik össze, amikor a férfi Alvarado tényfeltáró munkájának köszönhetően súlyos korrupciós botrányba keveredik, párttársai pedig magára hagyják. Manuel elhatározza, hogy tehetségét ezúttal nevének tisztára mosására használja, és nem viszi el egyedül a balhét. Kapcsolatai segítségével és híres-hírhedt problémamegoldó képességével bizonyítékokat szerezne párttársai ellen, és elnyerné a média támogatását. Manuel merülésének nyomon követésével párhuzamosan a spanyol társadalom állapotáról is keresztmetszetet kapunk.
Sorogoyen a modern politikus hatalma kapcsán több húsbavágó kérdést tesz fel. A hazai néző szeme már rögtön a film címén megakadhat. Az eredeti spanyol cím, az El reino magyar fordítása A királyság lenne. A reino angol megfelelője, a realm szintén hasonlót, birodalmat jelent. Viszont ezekhez képest a magyar rendszer szó tágabb fogalmat jelöl, nem kizárólag a többségi társadalmat elnyomó rendszert, hanem demokratikus berendezkedést is értünk rajta.
Jelenetek a filmből |
A spanyoloknál azonban a királyság nem egészen ugyanazt jelenti, mint nálunk: Spanyolország jelenlegi államformája még mindig királyság, hatalmi berendezkedése ennek ellenére parlamentáris demokrácia. Azaz náluk A királyság címről a nézők akár asszociálhatnak demokratikusan működő rendszerre is. De a film plakátján olvasható tagline, ami tükörfordításban így szól: A királyok elbuknak, a királyságok túlélik egyértelműsíti, hogy a filmben nem demokratikus rendszerre való utalásról van szó.
Ha a film karaktereire tekintünk, akkor modern politikusokat látunk, azaz még véletlenül sem a spanyol királyi családból származó uralkodókat. Az alkotók tehát a mai politikus és a feudálisan uralkodó király közé tesznek egyenlőségjelet, akiknek a rendszere maga a királyság. Nálunk pedig a demokratikus rendszer megnevezésen nem biztos, hogy demokratikus működést értünk, így a címfordítók pontos megfelelőjét találták meg a királyságot jelentő spanyol reino rendszerként való magyar fordításában.
A film szerint a királyság kulcsa a hatalom és média összefonódása. A média a politikusok ellenőrzésére felesküdött negyedik hatalmi ágként jelenik meg, aminek a torzítása a politikus primer érdeke. Így Manuel számára kulcskérdés a nagy népszerűségnek örvendő Amaia Marin (Barbara Lennie) televíziós személyiség rokonszenvének elnyerése, hogy bekerülhessen az esti politikai beszélgetős műsorba, ahol a nézőket meggyőzheti ártatlanságáról.
A képek forrása: MAFAB |
A másik kiemelt kérdés a politika és alvilág kapcsolatának vizsgálata. Ahogy Manuel egyre mélyebbre süllyed, úgy kerül egyre szorosabb kapcsolatba az alvilággal, ami a mélyben mintha szétszálazhatatlanul összefonódott volna a politikai rendszerrel. Manuelnek végül az életét kell mentenie. Ezen összefüggések vizsgálatában azonban főhősével ellentétben Sorogoyen nem megy eléggé mélyre. Ezért a mindig mozgó, rángatózó, kézből és steadicammel rögzített képek és az alattuk bőgő elektropop aláfestő zene egy idő után olyan fölösleges stíluselemekké lényegül, amely a film játékidejének második hányadában inkább akadályozza a szituációkba való belehelyezkedést.
A rendszer politikai thrillernek nem elég feszült, ütős karakter- és társadalomkritikának nem elég mély. Manuel pokoljárása során azok az izgalmas jelenetek, amelyek az utca embereinek megvető pillantásait mutatják, akik a politikust egyszerűen tolvajnak tekintik. Sorogoyen ügyesen lebegteti, hogy felismerését sokszor maga Manuel provokálja ki azzal, hogy elébe megy a konfliktusnak, ami a politikus eltorzult valóságérzékelését fejezi ki, de ezekben sem elég bátor annyira, hogy a film a lélektani dráma irányába billenjen. Mindez végül egy drámailag totálisan súlytalan végkifejletbe torkollik. Pedig Sorogoyennek nem kellett volna messzire mennie a spanyol filmes felmenők sorában, ha bátorságot akart volna meríteni a kemény „odamondáshoz”. A legkézenfekvőbb példák között találta volna Almodóvar korai filmjeit vagy Luis Buñuel egész életművét.
De természetesen A rendszert fölösleges a spanyol filmművészet csúcsteljesítményeivel ennél komolyabban összevetni. Az, hogy egy film ezzel a tematikával egyáltalán elkészülhetett, és ilyen komoly nemzetközi karriert futhatott be, önmagában bizonyítéka annak, hogy a helyzet nem teljesen reménytelen. Legalábbis Spanyolországban biztosan nem.