„A bűnök jórésze – hál’ Istennek – elévült” – szólja el magát Barbarin bíboros a sajtótájékoztatón, és ezzel akaratlanul is leleplezi a katolikus egyház elszántságának fokát a papi pedofília felszámolásáért folytatott küzdelemben.
A gazdasági és politikai megfontolásokból a tridenti zsinat által évszázadokkal ezelőtt kötelezővé tett papi cölibátussal részben összefüggő pedofília az utóbbi időkben az egyházat leginkább megrengető botránnyá terebélyesedett szerte a világon. Éppen ezért nehezen érthető, hogy a pápai felszólalások ellenére miért védik ilyen konokul évtizedek óta az esettől függően nyíltan vagy burkoltan megvádolt papokat, akiknek gyanú felmerülése esetén leggyakoribb büntetése – mint arról többek közt filmek sora is tanúskodik – az áthelyezés. Ez főleg azért lehet súlyos, mert a nyugati világ szekularizált országaiban a közpénzből is bőven támogatott egyház társadalmi legitimitását jórészt oktatási tevékenységének köszönheti, a pedofíliavádak viszont pont ezt áshatják alá.
A magyarra „Isten kegyelméből”-nek fordított kiszólás adja a francia film egykori üdvöskéje, Francois Ozon legújabb, a Berlinálén Ezüst Medve-díjjal kitüntetett filmjének címét, amelyben ma már felnőtt, hívő katolikus áldozatok perspektíváján keresztül pontosan a belső erózió problémájára hívja fel a figyelmet. Az epizodikus szerkezetű film három férfi életének azon szakaszát mutatja be, mikor szembesülnek azzal, hogy az őket gyerekkorukban szexuálisan zaklató lyoni Preynat atya még mindig, évtizedekkel később is misét celebrál és gyerekekkel foglalkozik. A három főhős természetesen egymás mellé sodródik az egyre szervezettebbé és terebélyesebbé váló küzdelemben, melynek során kiderül, hogy akár sok tucat áldozatról is szó lehet.
 Jelenetek a filmből |
„Ez a film valós tényeken alapuló fikció” – olvasható a felirat az Isten kegyelméből legelején, és e kijelentés konfúz mivolta meglepő módon tökéletesen jelzi a mű alapjellegzetességét. Az első epizód, melyben a jómódú bankár, az öt gyereket gyakorló katolikus családban nevelő Alexandre Guérin elkezdi Preynat atya szennyesének – egyelőre csupán egyházon belüli – kiteregetését, igazából olyan, mint egy dokumentumfilm. A hangsávot leginkább Alexandre egyházi méltóságokkal és ügyintézőkkel folytatott levelezése teszi ki, amelyhez fantáziátlan dokuk mintájára illusztrációként kapcsolódnak olyan képek, amelyek az utazó, sétáló, tárgyaló, elmélázó férfit mutatják. Mivel azonban az ügy részletei az áldozatok által létrehozott egyesületnek köszönhetően nyilvánosak, nem beszélhetünk igazi feltárásról.
A következő két epizód azonban fokozatosan mozdul el a fikció és főleg az egyéni tapasztalatok megmutatása felé, ami Ozon filmjeinek mindig a legerősebb oldala. Bár az üggyel kapcsolatos eseményeken kívül továbbra sem látunk szinte semmiféle részletet a hősök életéből, mégis egyre személyesebbé, intimebbé válik a film hangvétele, és a hangsúly egyre inkább arra a lelki folyamatra tevődik, melynek során az áldozatok először a szűkebb, családi, majd egyre tágabb nyilvánosság előtt felvállalják áldozat mivoltukat.
Kérdés, hogy mit akart ezzel a történettel Ozon kezdeni, hiszen nem tudott sem olyan újszerű perspektívát találni, mint a chilei Pablo Larraín az El Clubban, amely azt a „nyugdíjasotthont” mutatja be, ahova az egyház a több állomáshelyen is pedofíliával vádolt papokat száműzi egy időre, míg a hullámok elülnek; sem egy olyan izgalmas, érzelmileg és intellektuálisan involváló, az ügy dimenzióját fokozatosan feltáró narratívát szerkeszteni, mint a Spotlight.
 A képek forrása: MAFAB |
Azonban az áldozatiság felvállalásának folyamatában kirajzolódik ennek az egyenetlen, leginkább semerre se tartó, meglehetősen didaktikus filmnek a legfőbb tanulsága. Az ilyen, akár évtizedeken keresztül tartó visszaéléseket pusztán beteg egyének képtelenek volnának elkövetni, ehhez szükséges a család, a közösség és az intézmények szinte érthetetlen, mégis bűnös, hallgatólagos elfogadása.
Miként lehet magyarázni – és ez a film legfelkavaróbb pillanatai közé tartozik –, hogy egy anya nem tesz semmit, mikor fia elég explicit módon elmondja neki, hogy a cserkésztáborban a pap bácsi simogatta és megcsókolta őt? Valószínűleg arra próbált ezzel a kissé suta filmmel utalni Ozon, hogy az oly sokak által istenített tradíciók biztosítják a kötőanyagot ahhoz a fojtogató szorításhoz, amelynek kiszolgáltatott elszenvedője az egyén, ám szerkezete és tartópillére a laikus és egyházi intézményrendszer.