Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÁLMOK HÁLÓJÁBAN

A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig – Válság és újjászületés 1929-ben / Magyar Nemzeti Galéria
2019. szept. 18.
A Nemzeti Galéria szürrealista kiállításán több stratégiát követve is végighaladhatunk. Lépten-nyomon meglepetésekbe ütközünk, majd sejtésünk beigazolódik: a szürrealizmus nem pár bohém festőművész játékos kalandja volt a tudatalatti világában, hatása az irodalomtól a filmművészetig behálózza a korabeli művészvilágot.SOMOGYI-ROHONCZY ZSÓFIA ISMERTETŐJE.
René Magritte: A kettős titok
René Magritte: A kettős titok

A történet még 1916-ban kezdődött, tudhatjuk meg a kiállítás nyitóterében elhelyezett idővonalról, amelyen végigkövethetjük a mozgalom fejlődését és fokozatos térnyerését. Az 1916-os évszám még a dadaista csoport megalapítását jelzi, amely megnyitotta a szabad képzettársítások útját a művészek előtt. Tristan Tzara, Jean Arp vagy épp Hans Richter neve a későbbiekben is fontos lesz a szürrealisták számára. 1919-ben jött el a következő mérföldkő a Littérature folyóirat első számával, amelynek szerkesztői között már felfedezhetjük André Breton – a szürrealizmus alapítójának nevét.  1920 Arpot és Tzarát már Párizsban találja és megjelenik az első automatikus írással készült mű, a Mágneses mezők. 1924 meghatározó év lesz, ugyanis megjelenik Breton Szürrealista kiáltványa és a La Révolution surréaliste első száma, újabb lépésként 1926-ban megnyílik a Galerie Surréaliste. A tárlat címében is szereplő 1929-es dátum hozza a legnagyobb változásokat: Joan Miró bevezeti a csoportba Salvador Dalít, akivel Luis Buñuel elkezd dolgozni Az andalúziai kutyán.

Francis Picabia: A maszk és a tükör
Francis Picabia: A maszk és a tükör

A helyszín mi más lehetne, mint Párizs? A város nyüzsgését és modernitását korabeli mozgóképek segítségével élhetjük át a kiállítás nyitótermében. A város, ahol megszületett és kibontakozott a szürrealista mozgalom, és amely mágnes módjára vonzotta korának művészeit egész Európából: Salvador Dalít, Joan Mirót, Max Ernstet, Man Rayt, René Magritte-et. A várost és benne a modern embert új megközelítésből mutatták be a korabeli alkotók – Louis Aragon és André Breton írásaiban vagy a falakon feltűnő Brassaï és André Kertész fotográfiákon mindez egyértelműen tetten érhető. A francia fővárosban zajló „forradalmi eseményeket” nem hagyhatta szó nélkül a magyar sajtó sem, egy kis szeletet a hazai lapok hasábjain megjelenő tudósítások és vélemények közül olvashatunk a kiállításon.

De mi kötheti össze ezeket a sokszínű alkotókat? Talán leginkább a tudat felszabadítására tett merész kísérletek. Már 1922-ben tartottak „alvó szeánszokat”, amelyeket további kutatások követtek, míg végül 1925-ben a szürrealisták kitalálták a „pompás hulla” című játékot. Ez a csoportos rajzolási módszer a mai napig kedvelt játék a gyerekek körében, akik valószínűleg nem is sejtik, hogy a 20. századi művészet nagy alkotói is előszeretettel űzték ezt az elfoglaltságot: a játékos az általa rajzolt részletet letakarva, annak csak egy apró részeltét felfedve adja tovább a lapot, a vonalakat pedig az eddigi rajz ismerete nélkül folytatja társa. A bizarr végeredmény súlyos következményekkel jár a klasszikus művészi szerepekre nézve: eltörli az egyéni alkotó fogalmát, az elkészült képen már nem követhető vissza, hogy az egyes részletek kihez köthetők. A módszer nagyban hasonlít az irodalom terén elterjedt automatikus íráshoz, amely megszüntette a narratív logikát, a „pompás hulla” a vizuális logika ellen üzen hadat nem kevés humorral fűszerezve az elkészült rajzokat.

Salvador Dalí: Láthatatlan alvó nő, ló, oroszlán
Salvador Dalí: Láthatatlan alvó nő, ló, oroszlán

Az ilyen módszerekkel felszabadított elme pedig már könnyedén elmerülhet az olyan összetett és álomszerű képekben, mint Dalí alvó feleségéről készült festménye (Álom, melyet a gránátalma körül repkedő méh váltott ki egy pillanattal ébredés előtt, 1944). Az elme ide-oda csapongó figyelmét, a legapróbb részletekre is hangsúly helyező és szimbólumteremtő működését használja ki René Magritte is, amikor megfesti sajátos képi rejtvényeit a lábban végződő cipőkkel és a praliné-belsővel rendelkező halott madarakkal. Az érzékeinkkel játszik csalfa játékot Pierre Roy trompe-l’oeil festményein, amelyeken ablakszerű keretek miniatűr kastélyokat fognak közre a felnagyított hétköznapi használati tárgyak társaságában. A szürrealisták tehát elmossák a határokat valóság és álomvilág között, míg végül a hétköznapi életből kiragadott és megörökített képek köré is automatikusan egy sajátos történtet kezdünk el írni, akárcsak Eli Lotar francia fotográfus a La Villette vágóhídjánál készült képéhez.

A szürrealizmus értelemszerűen nem hagyhatta hatása nélkül a fényképészetet és a filmművészetet sem. A korabeli képmanipulációs eljárások lehetővé tették a mozgalom alkotóinak a fotók általi álmok megmutatását is. A mára iskolai tananyaggá vált Az andalúziai kutya (Luis Buñuel és Salvador Dalí, 1929) sokkhatásként érhette a korabeli nézőket. A bizarr és sokkoló képek, a jelenetek szabad fűzése a tudatalattink legmélyebb bugyraiba kalauzol el minket, de nem kell ennyire a felszín alá ásni, ha meghökkentő képekre vagyunk. Man Ray A tengeri csillag (1928) című filmje vagy épp Jean Painlevé felvételei a hétköznapi élet elemeit kombinálva teremtenek meghökkentő, álomszerű, nyugtalanító élményt.

René Magritte: A vörös modell. Fotók: MNG
René Magritte: A vörös modell. Fotók: MNG

A kész képek, vizuális elemek újrarendezésével hozta létre meghökkentő, néhol már sci-fibe illő kollázsait Max Ernst, aki 1929 végén jelenteti meg A száz fej nélküli nő című kollázsregényét. A 19. századi folyóiratok metszetei által rögzített valóságot Ernst abszurd történetek megalkotására használja fel. Bár az olvasó a képek egymás utáni olvasásával narratíva megalkotására törekszik, a képek összetett, egymásra rétegződő képi világa miatt éppúgy lehetetlenné válik a lineáris olvasásuk, mint az André Breton és Philippe Soupault által megjelentetett Mágneses mezők (1920). A gépalkatrészekből és emberi végtagokból, természeti katasztrófákat megörökítő rajzokból összeállított jelenetek bizarr érzetét tovább fokozzák Ernst címadásai: A vízbe fulladt ember elegáns gesztusa; A mosoly, a tűz, leesik fekete zselé és fehér rozsda formájában a hegy oldalaira. A rémálomszerű képeket szemlélve sokszor az a nyugtalanító érzetünk támad, hogy nem fantazmagóriák, hanem inkább beteljesülő jóslatok kerültek ki a művész kezei alól.

Hogyan is nézzük tehát végig a szürrealista mozgalom kiállítását? A csoport híres alkotói, az általuk alkalmazott tudatfelszabadító módszerek, az álmok valóságszerű megjelenítését elősegítő technikák mind-mind csak csomópontok, amelyek azt a szövevényes hálózatot alkotják, amelyben a szürrealisták hosszabb-rövidebb ideig egymást inspirálták. Ebben a hálózatban pedig éppoly fontos alkotóelem Francis Picabia egymásra festett rétegekkel dolgozó Salicis-sorozata, Salvador Dalí „paranoia-kritika” elmélete, Yves Tanguy biomorfizmusa, Maurice Henry finom és humoros rajzai vagy épp a mozgalmat megalapozó és példaképként is értelmezhető dadaisták és Giorgio de Chirico metafizikus világa. Próbáljuk meg tehát az automatikus írás módszerét átültetni a kiállításnézés gyakorlatába: a hálózat egyes elemei között véletlenszerűen sétálva törekedjünk egy saját történet megírására.

A kiállítás megtekinthető 2019. október 20-ig. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek