Interjú Halász Judittal
2019.09.17.

Fantasztikusan indult a pályán, több mint negyven filmben, rengeteg tévéjátékban játszott, színházi indulása a Vígszínház klasszikus korszakára esett. Halász Juditot idén a kritikusok a legjobb női mellékszereplő díjára javasolták Pass Andrea A vándorkutya című darabjában nyújtott teljesítményéért. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: A színészi pályádon hol nagyon jelen vagy, hol kevésbé. Persze biztos másoknál is így van, de talán nálad jobban látszik. 
 
Halász Judit: Érdekes, amit mondasz, ez nekem így nem tűnt föl, mert én közben máshol is vagyok. Amikor hiányérzetem van, a másik színpadon jelenek meg, akkor énekelek. Kezdetben gyerekeknek, de már régóta nem csak nekik, mert akik húsz éve voltak gyerekek, azok is szeretnek eljönni a koncertjeimre a saját gyerekükkel. Ezért kezdtem családoknak énekelni, olyan szövegeket választani, amik mindenkihez szólnak. Amikor az első unokám megszületett, elkezdtem énekelni a nagymamaságról, ez volt a Hívd a nagymamát című lemez, majd amikor kis korkülönbséggel megszületett a második fiú, észrevettem, hogy nem olyan könnyű békét teremteni közöttük, akkor készítettem a Szeresd a testvéred című albumot. Elkezdtem jobban figyelni másokra, mint korábban, amikor még leginkább a saját pályámmal voltam elfoglalva.
 
R: A másik színpadon másképpen vagy jelen? Máshol vannak a hangsúlyok?
 
A Vándorkutya című előadásban.
A vándorkutya című előadásban.
HJ: Mindig arra teszem a hangsúlyt, amit éppen csinálok, ami érdekel. Az embernek nem a vágyai után kell sóhajtoznia, hanem azt kell csinálnia, ami éppen van, és úgy, ahogy azt más nem csinálná. Én mindig nagyon szívesen ismertem meg új embereket, új lehetőségeket, de ha ez éppen nem adatott meg, akkor én magam próbáltam mást keresni – így jöttek a koncertek. Ezért nem éreztem soha üresjáratokat. Ha nem lettem volna színésznő, nem tudtam volna végigcsinálni. Nem vagyok énekesnő, nem is tartom magam annak, az előadói készségemmel, színészi tudásommal pótolom azt, amit más a varázslatos énektudásával ér el. Tudom, hogy jó a hangszínem, a szövegeket pedig mindig úgy válogattam, hogy legyenek bennük olyan sorok, amiket előadóként, színészként kell megoldani. Ez a „másik színpad” régen alakult ki, amikor sok olyan felkérésem volt, amit nem szívesen vállaltam volna. Nem tetszett sem a szerep, sem a rendező, sem a forgatókönyv, inkább magam teremtettem meg a lehetőségeket.
 
R: Adtál vissza szerepeket? Mert azért ez nem nagyon gyakori.
 
HJ: Nem tudom, mennyire gyakori, de én igen, főleg a rendszerváltás előtt. Akkor nagyon sok tévéjáték készült, ami nem volt a kedvemre való, azt kénytelen voltam visszaadni. A koncertek vállalhatók voltak, hiszen a szövegeket én válogattam, nem kellett szégyenkeznem miattuk. 
 
R: Milyen hatással volt ez a színpadi játékra? 
 
Petrik Andreával és Jászberényi Gáborral A vándorkutyában.
Petrik Andreával és Jászberényi Gáborral A vándorkutyában.
HJ: Nagyon sok mindent megtanultam ezeken a koncerteken, elsősorban beszélni. Ha egyedül vagy a színpadon, csak a nézők a partnereid. Ilyenkor jobban szeretem, ha van világítás a nézőtéren, mert látom a reakciókat. A színház ilyen szempontból más: ott vannak a kollégák, akikkel együtt dolgozunk. A színészet közös munka, a rendezőé és a színészeké. Amikor tanultam a színészetet, a mestereink elvárták, hogy hozzunk valami tartalmasat a színpadra, hogy gondoljunk valamit arról, miről szól az előadás. Volt olyan kollégám – nagyszerű színész -, aki százféle megoldást talált ki, amiből 99-et visszadobott a rendező, a századikra azt mondta, na, ez az. Ő lett a legjobb az előadásban. Nekem az a legrémesebb, amikor a rendező azt mondja a színésznek, hogy csak azt csinálja, amit ő mond. Emlékszem, Páger Antal mindig azt mondta, ne beszéljetek annyit, csináljátok, próbálni kell, amiről majd kiderül, hogy jó vagy nem. Nem szeretem, ha a rendező otthon az íróasztalánál találja ki az egész előadást – az egy másféle színház, nem az enyém. Hevesi Sándor azt mondta, hogy a színházban a legfontosabb az író és a színész. Persze, azóta nagyot fordult a világ, de az alapelv megmaradt. A hagyomány, az alapzat nélkül összedől a ház. Azt persze nem tudom, más színházakban hogy van ez, hiszen én mindig a Vígszínházban dolgoztam. Nagyon sokféle rendező, színész megfordult itt, sok mindent tapasztaltunk a kollégákkal, amit szívesen átadnánk az utánunk jövőknek, ha volna rá lehetőségünk. Kevesen vagyunk már ebből a vígszínházi generációból, keveset is játszunk, noha sok mindent tudunk, amit érdemes lenne kihasználni. Ez egy iskola, amit nem szabadna elfelejteni, építeni kellene rá. És ez nem azt jelenti, hogy engem nem érdekel Peter Brook vagy Ariane Mnouchkine. Nem kell minden színházi gondolkodóval egyetérteni, de fontos őket ismerni.
 
R: Pass Andrea  A vándorkutya című előadásban a Mama szerepét játszod, erre kaptad a jelölést is. Ez nem egy vígszínházi darab, ha egyáltalán van ilyen.
 
HJ: Hallatlan öröm volt csinálni, mert az író-rendező Pass Andrea egy másfajta színházból jött, és jöttek vele olyanok, akikkel én még soha nem játszottam. Mások voltak, mint mi. Az ember az évek során kiismeri a kollégáit, akikkel gyakran játszik, pontosan tudja, hogy mit csinálnak, miért, esetleg elkezdenek unalmassá válni. Itt másféle volt a színházi gondolkodás és a reakciók. Amúgy is sok mindennel kellett szembenéznünk, mert két másik bemutató is volt párhuzamosan, egy csomó dolog hiányzott, az ügyelő volt egyúttal a kellékes, szóval egy teljesen másféle próbafolyamat volt, mint amit megszoktunk. De remekül tudtunk együtt dolgozni, és nagyon jó a szerepem, szeretem játszani.
 
R: Jó kritikákat is kapott az előadás. Fontos neked a kritika? 
 
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
HJ: Kevés igazi kritikus van, aki tényleg az, és nagyon bánt, hogy azt a munkát, amibe mi két hónapig beletesszük az életünket – megpróbálunk valami tökéleteset létrehozni, ami persze nyilván nem lehet az –, néha egy felületes félmondattal elintézik. Persze, elolvasom a kritikákat, ha a kezembe kerülnek, vagy szól valaki, hogy olvassam el, de ezért már nem veszek újságot.
 
R: A főiskola után fél évig Pécsen játszottál, azóta a Vígszínház tagja vagy. Jó döntés volt, hogy egész színházi pályádat egy színházban töltötted?
 
HJ: Nem biztos. Volt egy pillanat, amikor úgy gondoltam, hogy mennem kéne, mert változás volt a színháznál, de aztán azt gondoltam, hogy miért én menjek el. Menjen az, aki ezt okozta.  Ott maradtam, lehet, hogy mégis el kellett volna mennem. Mindig annak van igaza, akié a hatalom, és én nem szeretek a hatalommal szembeszállni. Nem vagyok egy harcos típus, és hatalmi törekvéseim sem voltak soha, de a hatalmat sem szeretem.
 
Egy alkalom volt, hogy majdnem tényleg elmentem, de az véletlen volt. Amikor Básti Lajos átkerült a Vígszínházba a Nemzetiből, ahol éppen Marton Endre volt az igazgató, üzent nekem Bástival, hogy szívesen leszerződtetne. Várkonyi Zoltán volt akkor a Vígszínház vezetője, fantasztikus szerepeket kaptam, remek dolgom volt, eszem ágában sem volt elmenni. Viszont valahol olvastam, hogy Várkonyi azt nyilatkozta, hogy minden színésznek öt évente színházat kellene váltania, hogy megújuljon. Mondtam neki, hogy hívott a Marton. Várkonyi vérvörös lett, áthozatta a munkakönyvemet a titkárságról, és azt üvöltötte, hogy amíg ez le nem jár, addig nem mehetek sehova. Abban a pillanatban felhívta Marton Endrét, és azt mondta neki, hogy „ide hallgass, te ne csalogasd az én színészeimet, mert odaállok a Nemzeti elé, füttyentek egyet, és kiürül a színházad!”