Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HÁNYSZOR MONDTAM…

Kálmán Imre: Csárdáskirálynő / Budapesti Operettszínház
2019. szept. 15.
A margitszigeti (elő)bemutató félkésznek látszott, a Nagymező utcába beköltöztetve pedig félbehagyottnak és fájdalmasan megoldatlannak bizonyult az új Csárdáskirálynő. LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA.
Az általános és a személyes kritikusi gyakorlattól egyaránt eltérve, ez már a második írásunk Vidnyánszky Attila Csárdáskirálynőjéről. Két hónapja ugyanis úgy tetszett, méltánytalan lenne egy ennyire látványosan befejezetlen és az esetlegesség félreismerhetetlen jeleit magán viselő produkcióról kimondani a végső szót, így hát inkább csak egy helyzetjelentés típusú kritika készült el a legelső, július 12-i margitszigeti előadásról. Az akkori írás megengedő/óvatos/halasztó hatályú hangvétele ma már, túl a kőszínházi bemutatón (pontosabban bemutatókon, három szereposztással), indokolatlan lenne. Részben mert immár nem feltételezhető, hogy a produkció még érdemben változzon, részben mivel mostanra egyértelművé vált: az elsőre jóhiszeműen még menthető megoldatlanságnak, illetve idővel erőteljesebben megérvelhető elképzelésnek vélhető suta mozzanatok sorozata – maga Vidnyánszky Attila rendezése.
 
Vadász Zsolt és Fischl Mónika
Vadász Zsolt és Fischl Mónika

Nem állítható persze, hogy a második találkozás nem változtatott valamelyest az első benyomáson. Mindenekelőtt a legfontosabb eseti változó, vagyis a helyszín módosította több ponton is az észlelést (amint erről lejjebb még bőven ejtünk majd szót), ám Vidnyánszky Csárdáskirálynőjének önazonossága így is kikezdhetetlennek bizonyult. Nem változott ugyanis az "eredeti", vagyis az első magyarországi műalakhoz való egészen faramuci viszonya: a dramaturgot vagy átdolgozót nem feltüntető produkció sem a szövegében, sem a szerepneveiben, horribile dictu még a címében sem azonos a Gábor Andor által magyarított operettel, A csárdáskirálynével. Ez önmagában természetesen egyáltalán nem lenne baj, ha egyrészt az előadás nem hirdetné magáról ezt az eredetiséget, másrészt ha a szövegbe beiktatott új elemek erősítenék az előadás hatását. De ezt nem teszik. A viccek túlnyomórészt ízetlenek, sőt gusztustalanok ("vájár leszek, fekete lyukakban fogok vájkálni" – mondja a jányoknak Bóni gróf), s ezen a helyzeten nem sokat változtat a tény, hogy kegyeletes módon visszahoznak az előadásba néhány olyan Gábor Andor-poént, amelyek ernyedtségükkel igazolják a korabeli tréfás sajtóbeszámolót, mely szerint a cselédnóták világforradalmára 1916-ban napi 32 és háromnegyed órát dolgozott. És ehhez tegyük még hozzá: nem jeleznek érdemi koncepciót a poéntalan változtatások sem. Például az, hogy Vereczki Szilvia miért is küküllői, ha egyszer ő is, akárcsak az Anhiltává átlényegülő Gálic Hilda, Tiszadadáról származik, Tiszalök mellől.

 
Mindazonáltal ne vesszünk el a részletekben és a meddő filologizálásban, hiszen a fentebb említett önazonosságot más elemek is garantálják. Ilyen például Bozsik Yvette munkájának tartós elégtelensége, az ugyanis egyszerre hagyja kielégítetlenül a hagyományos operett-elvárásokat, meg beváltatlanul a saját koreográfusi irályának kötelezvényeit. Hasonlóan változatlan Cziegler Balázs körlépcső-gramofontölcsér díszlete, amelyről azonban valami új és fontos dolog is kiderült az Operett színpadán: mégpedig az, hogy többször, különösen a második felvonás során alig hagy teret a játékra, ellenben sikerrel takarja ki azt a kevés táncot, amelyre a hercegi bálon mégiscsak sor kerül.
 
A legstabilabb főelem azonban a rendezés deficitje, amely az előadás stílustalanságán és a színészi teljesítményeken sajnos egyaránt fájdalmasan meglátszik. Így a margitszigeti bemutató relatíve leginkább késznek mutatkozó szakasza, vagyis az első felvonás egésze most szinte dermedt unalomba taszította a kőszínházi premier közönségét. A stílustalanság a játszó személyek cilinder- és magaviseletén is átüt, így aztán azon már nem is igen lepődhet meg a néző, hogy a főhadnagynak erősen túlkoros Mészáros Árpád Zsolt vajha miért is a homlokával csókol kezet? Az említett probléma egy másik szintjét képviselik a nézőtéri kiszólások, meg a karmester kárára elsütött viccek, amelyek akár érdemivé is válhatnának, ha nem lógnának ki oly nyilvánvalóan az előadás menetéből és alapmodusából. És akkor itt említsük meg a végfinálét eluraló menekülteket-migránsokat, akik sajnos váltig értelmezhetetlenek maradnak: provokatív hatást, ha megszakadnak, sem képesek kiváltani, de bizony még értelmező rendezői lábjegyzetnek sem illenek be. S voltaképpen általánosságban is épp ez a helyzet az előadásban előforduló történeti és egyéb kiszólásokkal.
 
Laki Péter és Bardóczy Attila
Laki Péter és Bardóczy Attila (A képek forrása: Budapesti Operettszínház)

A legnagyobb probléma azonban mégiscsak a színészek elárvultsága, a színészvezetés és egyáltalán a pontos figura-beállítások szinte teljes hiánya. A "szinte" szócska közbevetése indokolt, ugyanis szigorúan az előadás peremein, az alig nevesített epizódszerepek körül mégiscsak megjelenik a rendezői fáradozás néhány jele: az első felvonásbeli jegyző (Altsach Gergely) például ötletesen és előnyösen lett beállítva, és neki mintha még instrukció is jutott volna. Másutt viszont ennek vajmi kevés jele látszik: a színre lépő operettszínházi művészek nincsenek a számukra ismerős kereteken belül eligazítva, s még kevésbé vannak kimozgatva szokott rutinjukból. Az ugyanis nyilvánvalóan nem elegendő változás, hogy például Szendy Szilvi most átütően iránytalan mélázással adja Stázi comtesse szerepét. A szereplőgárda tétován és szanaszét játszik a Csárdáskirálynő színpadán. Laki Péter például, aki Bóniként most is fáradhatatlannak bizonyul, az előadás főterhének cipelése közben egyetlenegy hangot és kettő darab arckifejezést hoz elő újra meg újra. Vadász Zsolt (Edwin) láthatóan megmaradna a maga bonviváni komfortzónájának mértani középpontjában, s közben kikezdhetetlenül operettes modorban prózázik. Fischl Mónika (Szilvia) fegyelmezetten, némi objektív távolságtartással őrzi női és primadonnai méltóságát. Dézsy Szabó Gábor és Siménfalvy Ágota hercegi párja pedig valami olyasmivel próbálkozik, amit a produkció megalkotói alkalmasint vérbő komédiázásnak alíthatnak – sajnos, tévesen. S végül ott van Bardóczy Attila, aki elsőre inkább Charlus bárónak fest, semmint felsőmezőtúri és alsókörösházi Kerekes Ferkónak, és ezt a kezdeti benyomást utóbb sem igen sikerül eltörölnie.

 
Bardóczy minden jel szerint komoly hangi indiszpozícióval lépett színpadra a premier estéjén, és ez a mozzanat átvezet egy, a konkrét előadás fogyatékosságain túlmutató, tartósnak is nevezhető problémához. A Csárdáskirálynő első szereposztásából ugyanis csupán a címszereplő Fischl Mónika énekelt olyan színvonalon, ami egy zenés színházban méltán elvárható. A többiek különböző módon és mértékben ugyan, de egyként orvoslást igénylő vokális és technikai fogyatékosságokat hallattak: ki mintha Oszvald Marika hangjának kiélesedését tekintené másolandó mintának, ki a szüntelen rakkolásban megfeledkezni látszik az élvezhető szólamformálás kötelméről, ki meg egyszerűen gyakrabban intonálja harsogóan fölé-alá a szólamát a még éppen elfogadhatónál. Szabadtéri előadáson mindez kevésbé tűnt zavarónak, ám bent az Operett falai között az ilyesmi már jóval kevésbé tolerálható. Úgy lehet, itt jutna fontos és nagy szerep a főzeneigazgatónak, Pfeiffer Gyulának, aki a margitszigeti bemutatóhoz képest most valamivel elevenebb tempókat véve dirigált, de mi tagadás, teljesítménye így sem igen állná ki az összehasonlítást Makláry László vagy pláne Dinyés Dániel operettszínházi vezényléseivel.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek