Az aranypinty
2019.09.18.

Az irodalmi filmadaptációk buktatóinak ékes példájaként Az aranypinty egyszerre fárasztóan hosszú és fullasztóan tömör, ami különösen elkeserítő, ha a sztárgárda remek munkájára tekintünk. HARSÁNYI DOMONKOS KRITIKÁJA.

Nem gyakran láthatunk olyan filmet, amit egyszerre jelölnénk Oscar-díjra és Aranymálnára. Az aranypinty, Donna Tartt 800 oldalas Pulitzer-díjas epikus prózája viharként söpört végig az amerikai közéleten 2013-as megjelenésekor. Irodalmi körökben és a repülőterek könyvesboltjaiban egyaránt ünnepelték lebilincselő cselekményét, szerethető karaktereit és átfogó részletességét, így talán senkit nem lepett meg, amikor 2017-ben hírt adtak filmes feldolgozásáról. 

A hatalmas eposz megfilmesítésének kihívása pedig  John Crowley, a Brooklyn és A bűn hálójában nagysikerű rendezőjének ölébe hullott. A regény értékes karakterei és vizuális narratívája alapján hálás filmalapanyag, azonban annyi síkon operál egyszerre, hogy lehetetlen minden mondanivalóját egy játékfilm menetidejébe sűríteni. Az alkotók sajnos mégis megkísérelték.

A történet Theo Decker (Oakes Fegley) tragikus és rendkívül mozgalmas felnövésének egy évtizedes történetét követi nyomon. A 13 éves fiú a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeum elleni terrortámadásban elveszíti édesanyját, és az Aranypinty nevű felbecsülhetetlen értékű festménnyel, meg életre szóló traumákkal távozik az épületből. Az érzelmileg eltompult Theót a jómódú, de rendkívül rideg Barbour család fogadja be, élén egy mátriárka anyafigurával (Nicole Kidman). Bár élete New Yorkban sem felhőtlen, ez mégis mindössze kezdete gyermekkori meghurcoltatásainak. Las Vegasban élő alkoholista édesapja (Luke Wilson) és annak sztriptíztáncos küllemű barátnője (Sarah Paulson) ugyanis váratlanul felbukkannak és magukkal viszik Theót a kietlen sivatagba, innen pedig a fiú élete tovább keseredik. Drogok, abúzus, különös barátságok, feldolgozatlan lelki traumák mérgező hatása és a hiábavaló útkeresés mindössze néhány a témák közül, amit a rendező nagy műgonddal igyekszik beledolgozni a történet szövetébe.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Mire Theo karaktere Ansel Elgort alakításában felnőttként jelenik meg a mozi felénél, már több filmre elegendő történet pörgött le a vásznon. Valahogy mégsem érezzük úgy, hogy megismertük volna ezt a karaktert és az egyre szövevényesedő, de gyorsulni csak nem akaró cselekmény sem tud igazán lebilincselni. A szorosan egymást követő narratív szálak folyamatosan sürgetik az elbeszélést, ami így nem képes elmélyíteni üzeneteit, és azok értékes mondanivaló helyett felszínes közhelyekké apadnak. Legnagyobb hibájukat az alkotók mégis ott követhették el, hogy Donna Tartt regényéhez megmásíthatatlan remekműként hűségesen és mindenáron ragaszkodtak. Mindössze mozgóképes illusztráció tud lenni a film, ami egyik célközönségét sem tudja kellőképpen kielégíteni. A regény rajongói számára hiányoznak annak eredeti mélységei, akik pedig először találkoznak a történettel, egyszerre érezhetik tömörnek és vontatottnak a kiegyensúlyozatlan elbeszélést.

Mintha nem egészen tudná, mi szeretne lenni valójában, Az aranypinty úgy repked műfajok és stílusok közt, akár egy lázadó tinédzser zenei ízlése. Így lesz a családi drámából groteszk gyerekmese, klasszikus shakespeare-i tragédia, majd végül egy nagyon nem oda illő krimi-thriller, mindez egy dickensi coming of age történetbe oltva, az útját kereső traumatizált árva szemén keresztül. Ahogy forrásanyaga, a film is igyekszik az élet kiszámíthatatlanságát, mérhetetlen fájdalmait és a mögötte rejlő szépséget ábrázolni, kontextusában mégis teljesen hamisnak hat mindez. Koherens történet helyett események sterilizált egymásutánja a film, mintha valaki a regény fejezeteit gyömöszölte volna módszeresen jelenetekbe, majd fűzte volna őket hanyagul láncba.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A film gyengeségeit sok mindenre visszavezethetjük, de ha valami, az alakítások mindenképpen felmentésre érdemesek. Részben ez is a film tragédiája. Donna Tartt gyakran Dickens klasszikusaiból merített karakterei mesterien elevenednek meg a vásznon. A sztárgárda a Theo mentorát alakító Jeffrey Wrighttól a gyermekkori barátját megformáló Finn Wolfhardig érezhetően mindent belead, Nicole Kidman és Sarah Paulson játéka pedig egy jobban összeállított filmben komoly díjesőre számíthatna. Roger Deakins megbízhatóan lélegzetelállító képei pedig csak még egyértelműbbé teszik, milyen mértékű tehetség vész itt kárba.

Producerei okkal gondolhatták, hogy Az aranypintyet a vászon aranytojást tojó tyúkká változhatja majd a kasszákban és a díjátadókon egyaránt, ám az eddigieket tekintve nehezen csalódhattak volna nagyobbat. Ha máshogy nem is, egy dologgal legalább beírta magát Hollywood könyveibe: premierjét minden idők legkevesebbet hozó széles forgalmazásba került filmjeként tartják számon Amerikában.

Címkék: Mozipremierek 2019