Rambo 5: Utolsó vér
2019.09.20.

Sylvester Stallonéban az utóbbi másfél évtizedben az volt a legszimpatikusabb, hogy ha két legismertebb figurájáról volt szó, nem csinált belőlük szánalmas bolondot. Egészen idáig. KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.

A szerethető, emberi Creed-filmek biztonságban vannak, azokra Sly-t úgyis csak felkérték, bár az Utolsó vért látva kicsit nyugtalanító Sylvester Stallone nyilatkozata, miszerint a spin-offokból a második résszel kiszállt, így mégiscsak szeretne különálló Rocky-folytatást a jövőben. Mert van egy remek szinopszisa. Most, így hirtelen azt mondanám, maradjon csak fiókban, a számítógépben, vagy ahol tartja.

Az ötödik Rambo-mozinak ugyanis az a legnagyobb tanulsága, hogy bárhogy is alakult, bármiért is nem Stallone rendezte végül a lelassult egyszemélyes hadsereg harcát a mexikói lánykereskedők ellen, a címszereplő-forgatókönyvírónak alaposan megromlott a viszonya szeretett karakterével – pontosabban fogalma sem volt róla, mit kezdjen vele. Azon kívül, hogy puszta kézzel pakolja ki a padlóra a gonoszok belső szerveit. Pedig tizenegy éve még tudtak együttműködni, hisz a negyedik film, a John Rambo egyszerre volt trendi explicit akciófilm és intim szerelmi vallomás a zaklatott lelkű veterán felé, aki lélekben még mindig Vietnámban van, s öregecskén is meggyőző erővel kaszabolja, nyilazza, géppuskázza az ártatlanok gyilkosait.

Az Utolsó vérről sok mindent lehetett hallani, például azt is, hogy Stallonénak ehhez is volt egy – saját bevallása szerint – kiváló ötlete, amiből végül nem lett semmi, de hogy pontosan mi volt ez, senki sem tudja. Mindenesetre, ami végül, jelentős finanszírozási kínlódást követően megvalósult, az se nem drámai, se nem dögös, se nem lírai, csak egy dögunalmas, külcsínre sem feltétlenül moziba való Zs-film, amelynek nagy részét mintha úgy forgatták volna le, hogy a 73 éves színésznek csak annyit mondtak, hogy mester, te csak készülj a leszámolásra: olyan brutális leszel ebben a filmben, mint még soha, tudod, ahogy beleírtad a forgatókönyvbe, s tudod, amit elvárnak tőled a nézők. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Nos, nem. Nem hiszem, hogy a nézők csak azt várják John Rambótól, hogy horrorszerűen feltépje a mellkasát a kartelles banditának, vagy hogy kidobja egy másik fejét az autóból, hanem várnak még hozzá feszültséget, igényes látványt, s legalább annyira érvényes figurákat, hogy felismerhető legyen benne az a címszereplő, aki 1982 óta jelképez valamit – illetve leginkább valakit. Sylvester Stallonét. 

De Sylvester Stallone csak csoszogva téblábol ebben az elszomorítóan unalmas tehetségtelenségben, amelyért bizony elsősorban a rendező, Adrian Grunberg tűnik felelősnek. Aki eddig teljes jogú rendezőként egyedül a Mel Gibson-féle Börtönregényt tette le az asztalra – nem szakadt be tőle, de nem is volt ennyire kínos, illetve nem arra utalt, hogy Grunberg, aki számos akciófilmben volt korábban second unit director, ne tudna megrendezni egy Rambo-folytatást. 

Márpedig az Utolsó vérről ordít, hogy nem tudott. Mert hát azért csak lehetett volna azzal valamit kezdeni, hogy John egy farmon éldegél Arizonában – pont ott, ami felé a rendesen lezárt negyedik epizód végén elindult –, van egy nevelt lánya, aki fősulira készül, de előtte még megkeresné vér szerinti apját Mexikóban. Rambo mondja neki, ne menjen, de ő megy, s baj is lesz hamar. Olyan gagyi, leegyszerűsített módon, hogy az még ebben a zsánerben is sértésnek tűnik.    

A Rambo 5 gonoszai rosszul klisékből faragott, tökéletesen érdektelen mexikói sztereotípiák, akik kicsit sem félelmetesek, szinte statisztaszerűek, valamint bosszantóan érthetetlen, miért nem lövik fejbe azonnal a főhőst, amikor először találkoznak vele. Nyilván azért, hogy aztán majd bosszút állhasson, ám az ilyesfajta húzásokat egy-két ügyesebb fordulattal (ne adj Isten, mondattal), helyre lehetett volna tenni – mint ahogy azt is, hogy igazából hol tart most az öreg Rambo fejben. Azon kívül, hogy azt szajkózza: az emberek szíve sötét, s miért, ó, miért nem tud mindenkit megmenteni? (Legalább a filmet, ugye.)

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Nem is az a helyzet, hogy Stallone nem érti Rambót, hanem egyszerűen elvesztette: fogalma sincs, ki ez az ember, s tényleg az a legnagyobb probléma, hogy nem volt mellette egy rendező – mint az első Creed-moziban Ryan Coogler – akinek lett volna valamiféle elképzelése erről, s átadta volna a főszereplőnek. Vagyis visszavezette volna Rambóhoz. Johnból pont az lett az ötödik részre, aminek azok tartják, akik nem kedvelik a Rambo-franchise-t: gyilkoló poszterszörnybácsi, aki ráadásul a fantáziátlan vágásnak köszönhetően már a végső leszámolást se tudja a megfelelő bűnös élvezetet kínáló módon produkálni. Csak úgy simán lezavarja. 

Semmit se lehet elhinni ennek a filmnek: azt sem, hogy Rambo megtalált volna valamit a farmon, amit a bűnözők elvettek volna tőle, s azt sem, hogy azon a bizonyos ponton, amikor kijön belőle az állat, átveszik az irányítást az ösztönök. Rambo kötelességből kínoz, kötelességből robbant, kötelességből feszíti a fészerben az íjat.

Rambo halott. Van helyette egy fáradt, megalkuvó Sylvester Stallone, aki a film végén látható stáblista alatt még mozgóképes sírkövet is állít annak a karakternek, akitől minden kifelé mutogatott érzelgősség ellenére olyan távol került most, mintha soha nem is ismerték volna egymást. 

Címkék: Mozipremierek 2019