Revizor: Miért dönt úgy valaki, hogy ír egy új Cseresznyéskertet?

Botos Éva: Amikor ide indultam, észrevettem, hogy kereken egy éve volt az első olvasópróba, és ugyanaz a lelkesedés fogott el, mint amikor megpróbáltam a csapatnak elmagyarázni, miért is vágtam bele ebbe. Sok oka van ennek. Az egyik, hogy huszonhat évvel ezelőtt a zalaszentgróti színjátszó táborban egy fantasztikus csapattal és Ascher Tamással elemeztük a Cseresznyéskertet. Meghatározó tíz nap volt, a csRSnyés ezért aztán emlékállítás is. Délelőtt elemeztünk, délután jöttek a jelenetek, szerepet osztottunk egymásnak, esténként filmeket, operákat, előadásokat néztünk. Gyorsan élni kezdett a csapat, ötvennél több jelenet született, Tamás alig tudott választani belőlük.

Károlyi Krisztián, Botos Éva és Menszátor Héresz Attila a csRSnyés című előadásban

R: Mit játszottál akkor?

BÉ: Több karaktert, de főleg Ljubovát. Kislány voltam még, nagyon messze állt tőlem ez a nő.

R: Aztán 1999-ben, az Új Színházban Ács János rendezésében Várja voltál.

BÉ: Takács Kati pedig Ljubova, László Zsolt meg Lopahin… Életem egyik nagy, szerelmes próbaidőszaka volt. Ez is alapélmény lett, és közben meg azóta is sok Cseresznyéskertet láttam. Ez még mindig nem válasz a kérdésedre, mindenesetre eszem ágában nem volt „újraírni”: ez a darab úgy zseniális, ahogy van. Aztán történt valami: a saját szakmámban egyre több olyan esemény történt, amikor döntést kellett volna hozni, de a megfelelő pillanat elillant. Rájöttem, hogy Csehov darabjából a hangulat, a soha meg nem valósuló vagy elhúzódó reformok megfeleltethetők a mi színházi világunkkal. Egy darab a hibákról, de nem csak arról, hogy kik a hibásak, hanem arról, hogy mik voltak a mi hibáink. Amikor mi kikerültünk a főiskoláról, a nagy színházi korszakok lecsengtek, a filmgyártás megszűnt, a szinkron szétesett. Két korszak közé zuhantunk, nem jutott ránk elég figyelem.

R: De hát most ugyanez zajlik: a magyar nyelvű színészképzés ontja a diplomás színészeket, de senki nem teszi fel a kérdést, hogy vajon mi lesz velük pár év múlva?

BÉ: Igaz, de ezek a folyamatok húsz éve kezdődtek. Ha nincs terep, ahol elhelyezkedhet a fiatal, akkor a pedagógusnak fel kell állnia, különben tettestárssá válik. Az Új Színház stúdiójában akkor hagytam abba a tanítást, amikor a bizonytalan kimenet miatt nem éreztem tisztességesnek az ebben való közreműködést. Mondhatod, hogy naiv voltam, de nagyon sokáig hittem a változásban, abban, hogy fontos színházszakmai ügyekben születik végre döntés. Voltak is egyeztetések, megbeszélések, de egy ponton mindenki elkezdett színészből beszélni, jöttek a kivonulások, sértődések, és nem történt semmi. Mindenki rettegett attól, hogy a nevét adja valamihez, ami mások érdekét sértheti. És aztán elkezdett működni a Cseresznyéskert-szindróma: úgyis lesz valahogy, majd kiadja magát a helyzet.

Tallián Mariann és Mózes András az előadásban

R: A motivációid között ott volt a harag, a düh, az elégedetlenség is?

BÉ: Nem. Én meg akartam érteni a rendszert. A debreceni drámatagozatra jártam, ahol jófajta konzervatív nevelést kaptam. Onnan jön, hogy nagyon tisztelem az idős kollégákat. Türelmesen vártam, hogy elinduljanak végre a változást hozó úton, amiről sokat beszéltek. Értettem, hogy a lecsengőben lévő rendszer nem jó, de tudtam, hogy valaminek muszáj jönnie helyette. Minden társasjátéknak vannak szabályai, és ezek közül némelyik nem mindenkinek kedvez, de ezt el kell tudni fogadni. Ahogy azt is, hogy a megfelelő pillanat elmúltával sokkal nehezebb lesz cselekedni. Szóval a csRSnyésben megfogalmaztam azt a húsz évet, amióta figyelem, hogyan alakul a mi kis színházi világunk.

R: Csak szerintem naiv dolog azt gondolni, hogy a színész bármin is tud változtatni?

BÉ: Igaz, a színésznek mindig muszáj alkalmazkodnia a rendezőhöz, az igazgatóhoz, másokhoz, de azért mégis csak alkotó ember. Ma már tudom, hogy a színészek a színpadon a legjobbak: a színész nem nyilatkozatokban, hanem egy előadáson keresztül tud a leghitelesebben megszólalni. A színészi munka érvényessége abban áll, ha nagyon jelen idejű karaktert formál, mert azzal tud kommunikálni.

R: Az sosem volt tervben, hogy megrendezed az eredeti Csehov-darabot?

BÉ: Nem, már az induláskor megvolt az ötlet, hogy a mai színházi működésre „alkalmazom”, ehhez viszont bele kellett nyúlni. Megpróbáltam magamat lebeszélni róla, tartottam attól, hogy megköveznek miatta, de vállaltam a kockázatot. Mindennek, ami elhangzik, valós alapja van, mert csak így lehet beszélni a restségről, a „majd lesz valahogy”-ról.

Lábán Katalin és Botos Éva

R: Mi okozta a legtöbb nehézséget az átírás során?

BÉ: Csehovon azért sem fog az idő, mert tökéletes ember- és lélekismerettel rendelkezett. Úgy fogalmazta meg a figuráit, hogy a gyengeségük nem hősiesítette őket, hanem minden valós jellemvonásuk megmaradt. Az volt a célom, hogy a mi előadásunkban mindenki önazonos legyen, és ha ez megvan, akkor Csehovra támaszkodva tovább lehet lépni. Ami a nehézségeket illeti, Gajev figurájával küzdöttem. Csehovnál ő olyan, mint egy kitenyésztett macska, nem tevékeny, mi viszont egy olyan színházi vezetőt kreáltunk, aki lelkes, aki köré odagyűlik mindenki. A Menszátor Héresz Attila játszotta karakterben lett így a legtöbb változás, egy tipikus magyar független rendező alakja született meg. Nehézségről nem, de segítségről tudok beszélni: az egész munkát megkönnyítette maga az RS9. Ez a színház szinte kiabált ezért a darabért. Megkockáztatom, hogy nem csak Pesten, de az országban sincs még egy olyan hangulatú hely, mint ez. És Lábán Kati is kell hozzá, aki egy ufó, egy remete.

R: Kezdettől tudtad, hogy ő lesz Firsz?

BÉ: Amikor odamentem hozzá, és megkérdeztem, hangosan kacagott. Fontos volt, hogy Firsz igazi egyéniség legyen, valaki, aki nagyon más, mint a környezete. Akit nem lehet kikerülni, akinek helyet kell adni, akit meg kell mutatni a világnak. Nagy dolog, hogy rábólintott.

R: Nekem megrendítő élmény őt nézni ebben az előadásban, mert minden mozdulata arról is szól, amit ő itt csinált az elmúlt évtizedekben. És eszembe jut közben az RS9 működése vagy működésképtelensége is, hogy meg kell magamat győzni arról, hogy lemenjek a pincébe…

BÉ: …ahol nincs térerő, viszont vannak szellemek! Dolgoztam itt korábban, és nagyon megszerettem a helyet. Az előadásban hagytam, hogy önmaga legyen. Meg akartam mutatni az RS9 ragyogását úgy, ahogy azt csak ez a hely tudja. Meg a töréseket, félelmeket, nélkülözést, függést is. Mindazt, ami bármelyik valódi színjátszó társulatban megvan.

Botos Éva és Csáki Rita. A képek forrása: RS9 Színház

R: Ranyevszkaját játszod az előadásban. Honnan merítettél az alakjához?

BÉ: Régóta gondolkodom rajta, és azt látom, hogy ő kicsit ribanc, kicsit pánikbeteg, kicsit hanyag. Elviselhetetlen, de van benne valami bolondéria, egy primadonna, akit legszívesebben megfojtanál, mégis különleges egyéniség. Idegesítően sok, nem figyel semmire. Vele például akadt nehézség, amikor a színészi és a rendezői énem vitatkozott egymással. Az egyik legnagyobb tapasztalat ennek a skizoid állapotnak a vállalása volt, aminek köszönhetően iszonyú nehéz helyzetbe hoztam magamat.

R: Közel egy éve volt a bemutató. Mi változott meg ennyi idő alatt?

BÉ: A harmadik előadásunk napján lépett életbe az új tao-helyzet: hátborzongató este volt. Kimondtam egy mondatot, és az már testet öltött, jelen volt. Mint egy jóslat, ami valóra vált. És aztán egyre több szöveg vált valósággá, volt is, aki megkérdezte, miért nem frissítjük, de ennek ellenálltam. Minket a katasztrófa előtti pillanat érdekelt.

R: Úgy érzékelem, hogy szakmai körökben ennek az előadásnak híre lett. Számítottatok erre?

BÉ: Őszintén mondom: én erre egyáltalán nem gondoltam. Munka közben csak az érdekelt, hogy lemenjek a legaljára és kimondjak mindent. A figyelem, amit a csRSnyés kapott, ugyanakkor csodálatos élmény, mindannyiunknak az. Ahogy az is, ha például egy kritikus megérti, hogy mit akartunk csinálni.

R: Számít a kritika?

BÉ: Volt olyan időszakom, amikor úgy éreztem, hogy nem én kapom a kritikát, hanem a közeg. Hogy nem a játékunk számít, hanem az a vélemény, amit a színház képvisel. Értettem az okát, de pályakezdőként nagyon tud fájni, ha nem arról szól a kritika, amit a színpadon látunk, mert arról én színészként nem biztos, hogy tehetek. Ha értve vagyok, ha feltételezik rólam a jó szándékot, az sokat tud segíteni abban, hogy tovább lépjek, hogy árnyaljam a magamról mint színészről alkotott képet.

R: Nagyon érdekes, amit a kontextusról mondasz. A csRSnyés esetében mennyiben szóltak hozzá a kritikák a forrongó kultúrpolitikai közeghez, és mennyiben a ti munkátokhoz?

BÉ: Mindkettő jelen volt. Mivel sajnos egészen pontosan eltaláltuk, ami jön, ezért a valóság is belekerült a kritikákba, de a kritikusok valahogy megérezték a csapattagok között működő jó kémiát, vagyis nem tolódott túlságosan egy irányba a dolog. Egyben tartottak minket a kritikusok írásai, mert észrevették, hogy ez a pár ember ugyanazon az almafán lóg.