Két kérdés azonban felmerül: e nagyszabású fesztivál nem élne-e meg állami támogatás nélkül; illetve: mi indokolja az állam támogatását.
Hiszen a borászat hazánk egyik – szerencsére – jövedelmező, dinamikusan fejlődő ágazata, és fejlődése már nem csak a filozofálásra hajlamos borbarátok ügye, hanem a kisvállalkozások fejlődéséért felelős állami szerveké is; egyáltalán az államé, a mindenkori kormányzaté, és úgy tűnik, tényleg minden kormányzatnak szívügye. A látszat persze csal: hiszen az uniós elvárások miatt a termőterületek nagysága nemhogy nőtt volna, de drasztikusan csökkent. Ezért egy jelentős borfesztivál kulturális jelentősége azzal mérhető igazán, hogy mennyire enged teret a kis borászatoknak, a feltörekvőknek; mennyiben és mennyire tudja reprezentálni, hol tart ma a magyar borászat, bővebben a magyar mezőgazdaság. Szemben más, hasonló fesztiválokkal, a Várban megrendezett esemény valóban kitüntetett: ez „a” borfesztivál.
„Topdog”, vagyis csúcsmenedzser koromban a fesztivál idején minden nap felzarándokoltam a Várba – inni egy keveset. Most látom csak, hogy akkoriban mennyivel jobban kereshettem, hiszen a 2200 Ft-os napi belépő most kifejezetten soknak tűnik, még akkor is, ha nem csak pohár jár ezért a pénzért, hanem egy pohártartó szütyő is, meg egy füzet, amelybe bejegyezhetjük véleményünket az elfogyasztott italokról. Előbb-utóbb persze az ember elfelejt jegyzetelni, csak a zamatok maradnak meg. Hogy hol milyen hőmérsékletű volt az ital, hol hibáztak, hol találtunk mindent rendben.
Egykor minden nap más fajtára specializálódtunk; volt olaszrizling nap, majd egy rajnai, és jöttek másnap a vörösek. Úgy emlékszem, annak idején nem volt ekkora a választék, nem lehetett egy egész napot például az olaszrizlingre építeni. Azóta a fesztivál fejlődik, egyre nagyobb választékban kínálja a magyar borokat, helyet ad a feltörekvő pincészeteknek is. A budafoki Bor- és pezsgőfesztiválon – ahol egy félreértés folytán bő egy hete jártam – csak nagy nevek sátrait láttam; igaz, Gere és Takler méltán lett nemzetközi hírű, de egy borfesztiválra nem miattuk – nem nagyáruházakban is kapható borokért – megy az érdeklődő.
A jó bor hatásának tudom be, hogy mind a Csík, mind a Ghymes zenekar itt adta legforróbb, legtüzesebb koncertjét. A Dresch Mihállyal kiegészült Csík olyan vehemenciával játszott vasi, mezőségi és egyéb dallamokat, hogy nemcsak a tömeg nőtt körülöttük, hanem a tömeg jókedve is. A borhoz számomra leginkább illő zenét mégis a D’Vine trió adta a Palotaudvaron, élükön a harmonikás fiúval, aki a Párizs fölött az égtől a Moszkva parti estékig mindent adott a lelkes közönségnek, ami tangóharmonikán frappánsan előadható.
 A szerző felvételei |
Hogy a kétségtelenül jó torkú Rúzsa Magdi mit keresett a remek panorámát kínáló nagyszínpadon, a Nemzeti Galéria előtt, azt nem értettem. Elvégre ő egy komoly hasznot hajtó üzleti vállalkozás főszereplője; föllépései „magukban” szoktak megállni a közönség előtt, nem „kísérőként”.
Bár Revizorunknak nem a borkritika a fő profilja, most mégis kiemelek a sok remek bor közül néhányat: legelsősorban is a Kreinbacher pince borait. A Palotaudvaron kóstolható italok nem egy szőlőfajtának köszönhetik zamatukat, ezért nevük is fantázianév. Az Öreg Tökék Borában elkülöníthető a juhfark és a hárslevelű zamata, lecsengése hosszú ideig tart. A Borbély pincészet olaszrizlingjének íze intenzív, testes, utána nehéz mást inni. Mégis odatévedtem a Csutorás pincéhez; a borukkal semmi baj, az üvegeikkel annál inkább. A Csóbor pince rajnai rizlingje és olaszrizlingje után gondoltam, hogy nem lehet azt állítani, hogy ez a fesztivál nem kulturális esemény…
Azért megkérdeztem, miért csak kuponokra lehet bort venni; így egyszerűbb, hangzott a válasz, különben a borászoknak minden deci után számlát kéne adni. Hát jó. Legalább a kuponokért nem kellett sorba állni…