„Velem egyetlen dolog történt életemben: visszajöttem Auschwitzból.”
Fahidi Éva 18 éves és 7 hónapos volt, amikor bevagonírozták Debrecenben. Édesanyját és 11 éves kishúgát a megérkezés után rögtön a gázkamrákba terelték, ő hat hét után az allendorfi hadüzembe került kényszermunkára. Közel ötven rokona halt meg a halálgyárban, édesapja a tábori körülményektől vesztette életét. Egy nappal Auschwitz felszabadítása előtt, egy halálmenetből szökött meg: annyira elfáradt, hogy egy folyóátkelésnél leült a híd tövébe. Ottfelejtették.
Fahidi Éva 80 éves volt, mikor író lett. Hatvanévnyi hallgatás után szakadtak fel az emléke, azóta, ahogy ő mondja, kényszeresen beszél a holokausztról. A dolgok lelke című könyvében olyan döbbenetes erővel írta meg a történetét, hogy az a német iskolákban tananyag lett. Azóta előadásokat tart az életéről, politikailag aktív, szellemileg friss. 2015 óta már nemcsak író, szemtanú, az utolsó túlélők egyike, hanem táncos is. Szabó Réka, a Tünet Együttes művészeti vezetője kérte fel a 90 éves asszonyt, táncolja el az életét a nála majdnem 60 évvel fiatalabb táncművésszel, Cuhorka Emesével. A Sóvirág azóta 86 előadást élt meg, a cél a századik, a jubileum.
Ha valaki megnézi a Sóvirág próbafolyamatát rögzítő A létezés eufóriáját – és nézze meg mindenki, mert mélyrehatóan gyönyörű film –, valóban az lehet az érzése, hogy Fahidi Évával egyetlen dolog történt az életében. Nincs olyan téma, olyan beszélgetés, amely ne tudna egyetlen huszárvágással visszakanyarodni a kitörölhetetlen borzalmakhoz. Ha nőiességéről mesél, hogy miként hatott rá a kor érinthetetlen nőideálja, hirtelen a birkenaui tábor zsúfolt padlóján találja magát, ahol mosdatlan, bűzös, elfogyó testek értek hozzá minden irányból. „Ez a trauma. Aminek nem lehet a végére jutni. Mindig ugyanarra a pontra jutsz vissza, miközben boldogan élsz” – mondja Éva, aki úgy véli, morzsánként mégis elhordhatja azt a sziklatömböt, ami az ő fejében Auschwitz, ha beszél róla.
 Jelenetek a filmből |
Az 1945 és a Saul fia után a holokauszt, az emlékezés és a traumaoldás újabb szívenütő dokumentuma A létezés eufóriája, amely mégis több szimpla holokausztfilmnél. Annyit és ott beszél csak Auschwitzról, amennyit muszáj. Nem tárja fel Fahidi Éva teljes élettörténetét, mégis valamiféle teljességet közvetít erről a kitartó, eszes, és életigenlő öniróniába kapaszkodó nőről, amihez nincs szükség szavakra, csak arcokra, sóhajokra, gesztusokra.
Az öregedés kétarcúságáról szól talán a legszebben a dokumentumfilm, arról, hogyan küzd és győzedelmeskedik test és elme önmagán. „Szakmányban törnek a bordáim”, mondja Éva, máskor világűrbeli kőzetre emlékeztető, színpompásra dagadt lábát mutatja, miközben a teste olyasmikre – spárgára, bravúros felszabadultságra – képes, amire sok huszonévesé sem. A hétköznapokban szétporlad, a táncban megfiatalodik a teste, és szellemi frissessége ellenére a szövegtanulással is meggyűlik a baja. A film egyre magasabbra srófolódó izgalmait mintha egy hollywoodi backstage-filmből tárták volna elénk: vajon meg tudja tanulni a premierre saját, ezerszer elmondott mondatait a főszereplő, amit most légiesre sűrített monológként kéne előadnia?
Persze werkfilmnél is több, érdekfeszítőbb A létezés eufóriája: egészen revelatív nézni, miként építi fel Szabó Réka rendező a táncszínházi előadást az Évával és Emesével folytatott beszélgetésekből. Mintha pszichodrámát látnánk, improvizációs helyzetgyakorlatokban bontanak ki egy-egy elrévedve felelevenített történetet. Így táncolja el Emese szédelegve, zsákját elejtve, majd elcsendesedve-kimúlva Éva gázkamrába vitt kishúgát, vagy szembesíti Éva az édesapját mulasztásaival és hiábavalónak bizonyuló hitével, hogy a kikeresztelkedés és a vagyon megmentheti a családját.
 A képek forrása: MAFAB |
Ebben a feketeruhás, arctalan Senkire vetített párbeszédben csúcsosodik ki a film, és bizonyos értelemben a Sóvirág is. Mert többévnyi aktív színjátszás után jutott csak el oda Fahidi Éva, hogy amit táncszínházban még nem tudott, azt filmen már elmondhassa. Édesanyjára sokáig neheztelt, amiért a húgával ment a halálba, mert úgy érezte, őt, az életben maradtat cserbenhagyta. Édesapjával szembeni kimondatlan érzései, a tehetetlenség vádja viszont csak a filmben fakadt fel – egy felejthetetlen, látomásos jelenetben.
A létezés eufóriájában egyébiránt nincsenek truvájok, csak egy érzékeny operatőr, aki rendre elkapja a beszédes arckifejezéseket, a fájdalomnak, a fáradtságnak és a kitartásnak, az élni akarásnak azt a sajátos elegyét, amely Fahidi Évára jellemző. Még a régiesnek tűnő, hangsúlyosan rendezői megoldások – áttűnések, az egymásra kopírozott táncosok szellemalakja – is inkább kortalannak tűnnek, éppúgy, mint a film egyik alanya.
A létezés eufóriáját egyszerűen jó nézni és jó hallgatni, mert Évából és kevesebbet emlegetett tartópilléréből, az előadásban egyenlő súlyként résztvevő Cuhorka Emeséből is szikár bölcsesség árad. Modorosság, nagyotmondás nélkül beszélnek öregedésről, szerelemről, egy talp hideg érintéséről, a gyerekkor és az imádott húg avas mogyorószagáról, és a törhetetlen életkedvről, amely mindenen, Auschwitzon, Zyklon B-n, roppanó bordákon és szenilitáson is átsugárzik, és elrepteti Évát, a nézőt és a filmet is a derűs bölcsesség közelébe.
Miközben, hangsúlyozzuk, nem történik semmiféle csoda. Csak három nő beszélget, él, nevet és táncol. Talán ennyi is elég. Talán épp ennyi az élet.