Budapest, József nádor tér, 2019
2019.09.04.

A felmagasodó József nádor-szobor előtt és mögött elhelyezett két kútszobor – a teret zűrzavaros látványossággá avatva – a szakmai (tervezői, beruházói és kivitelezői) korlátoltság, illetve tudatlanság agresszív iskolapéldájaként minősíthető. WEHNER TIBOR KRITIKÁJA.


Téglalap formátumú, zárt térfalakkal határolt, csak a két rövidebb oldalon megnyitott térség a József nádorról elnevezett tér Budapest belvárosában. A névadó 1869-ben felavatott, az osztrák Johann Halbig által megformált, magas márványtalapzatra emelt, bronzba öntött szobra egy viszonylag változatlan, immár százötven éve harmonikusan a városszövetbe ágyazódó, bensőséges atmoszférájú városi közegként funkcionáló téren állt. (Talán a portréemlékmű fenséges megjelenése is okozhatta, hogy árnyas fákkal tarkított környezetét elkerülték a népünnepélyek és a kirakodóvásárok.) A tér felszíne alá a közelmúlt éveiben mélygarázst telepítettek, és ennek folyományaként – bár ez nem volt szükségszerű – radikálisan megváltoztatták a tér, a szobor és környezete eredeti arculatát és jellegét. 

Beépített és mozgatható padok, kandeláber- és lámpafüzérek, forgalomterelő dárdasorok, mellvédek, korlátok és rácsozatok, szemétgyűjtők, liftházak és aknák, kerékpártámaszok, járószintbe süllyesztett szellőzőrácsok, felfelé és lefelé vezető rámpák és lépcsők, kőbábok és kőtömbök, ivókutak, füvesített mezők, díszburkolatok – kő, kő, kő –, csenevész fák és díszkutak alkotják a természetes elemek, az anyagok, a tömegek és a formák változatosságában tobzódó új téri együttest. Ennyi funkcionális és díszítő jellegű alkotóelemet egységbe foglalni csaknem lehetetlen. Mindez – mert nem jöhet létre a régi és az új, a régies és a modernista összetevők révén sem egység, sem ellentét, csak valami zavaros elegy – egy viszonylag zárt, nem túl tágas térben összhatásában és részleteiben is kavalkádszerű és riasztó, vizuálisan nem könnyen feldolgozható, vagy csak nagyon nehezen befogadható új budapesti városi jelenség.


Ennek a minden elemében legmagasabb szinten formatervezett kavalkádnak a két leghangsúlyosabb eleme vélhetően a magyar díszműáruipar két zászlóshajójának – a téren bemutatótermet, illetve mintaboltot működtető Herendi Porcelánmanufaktúra és Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt. - reklámobjektuma: a herendi gyár Veszprémben korábban, 2009-ben már felállított Életfa-kompozíciójának egyik variánsa, és a pécsi üzem hajdanán Herkulesfürdőn megvalósított díszkútjának másolata. A két műhely jellegzetes stilisztikai jegyeivel és motívumaival felruházottan, a gyári jelzés hangsúlyos feltüntetésével. (A herendi mű esetében kissé disszonáns, hogy az étkészlet-motívumok itt egy monumentális térforma festett, felnagyított díszeiként jelennek meg.)

A felmagasodó József nádor-szobor előtt és mögött elhelyezett két kútszobor – a teret zűrzavaros látványossággá avatva – a szakmai (tervezői, beruházói és kivitelezői) korlátoltság, illetve tudatlanság agresszív iskolapéldájaként minősíthető. Annak az egyszerű tételnek a semmibevételét manifesztálják, hogy a köztéri objektumoknak nemcsak határoló-, hanem közeg-terük is van. A régiek, a 19. századi, de sok esetben még a 20. századi szoborállítók is tudták, hogy a köztérre helyezett szoborművek nem csak a felületek által határolt, közvetlen teret sajátítják ki és telítik plasztikai jelenlétükkel, hanem befogadó közegüket, tágabb környezetüket is – a tömeg- és a plasztikai hatás, s nem éppen mellékesen a jelentéstartalom érvényesülésével, illetve kisugárzásával –, a körülvevő tér minden lehetséges pontjáról feltáruló látvány erőterében. Szobor és tere: egymásba kapcsolódó, egymást feltételező, egymást éltető elemei az együttesnek a térfalak által közrefogott teljes térben. Így működött a viszonylag változatlan építészeti környezetben, a József nádor téren Budapest egyik első jelentősebb köztéri objektuma, József nádor szobra másfél évszázadon keresztül, egészen addig, míg meg nem érkeztek a térre a mélygarázsépítők. Akik számára nem volt evidens a tétel: szobortérbe nem állítunk szobrot.

Budapest egyik első szobrának és a pillanatnyilag utolsóként állított két porcelán díszkútjának posztmodern disszonanciája, környezetének túlzsúfolt berendezése tanulságos és lehangoló: legyen (ha már a kudarcot beismerő bontásban nem reménykedhetünk) elrettentő példa a jelenkor bősz térberendezői számára.

Szerző: Wehner Tibor