III. Roma Hősök Nemzetközi Színházi Fesztivál / Eötvös 10, RS9 Színház
2019.09.10.

Roma-nem roma relációk, bevándorlás-kitoloncolás és sorsjobbító, kitörni vágyó fiatalok az előítéletek útvesztőjében. „Dühöngő ifjúság” volt a mottója a 3. Roma Hősök Fesztivál első hétvégéjének, ahol az előző évek storytellingjei, monodrámái után kamaradarabok feszegettek határokat. KÓNYA RITA VERONIKA BESZÁMOLÓJA.

A berlini Gorki stúdiót életre hívó, a szerbiai, Boljevac-ban született testvérek, a magukat egy korábbi produkció után csak Roma Armee Fraktionként vagyis Roma Hadsereg Frakcióként aposztrofáló Sandra és Simonida Selimović közül előbbi rendezője a fesztivált megnyitó Sokehren amenca! (Örök nyaralás!) című előadásnak, utóbbi erős színészi jelenlétével járul hozzá ahhoz. A bécsi Romano Svatoval közös munka egy már Berlinben született, koszovói származású tinédzser testvérpár története, akiket, mivel nincs német útlevelük, kitoloncolnak addigi hazájukból, és kénytelenek egyedül „visszatérni” az addig soha nem látott Pristinába,  „viszontlátni” addig soha nem látott rokonaikat. A nyugati kényelemhez szokott tiniket sokkolja a balkáni közeg. Utazásukat, az előzményeket és az érkezést mutatja be Sandra Selimović minimális díszletben játszódó, erőteljes, a balkáni gyökerekbe kapaszkodó zenei effektekkel elválasztott jelenetek szűk másfélórás füzérével. Keretes a szerkezet, a bevándorlásügyes (Roxie Thiele-Dogan) szuggesztíven monoton értetlensége, a már-már őrületbe kergető, gépiesen ismétlődő miért jött ide? kérdés nyitja és zárja az előadást.
 
Örök nyaralás
Örök nyaralás
A kitoloncolásról értesülve különböző preferenciák kerülnek előtérbe: a fiatalok számára először az jelenti a nagy veszteséget, hogy lemaradnak a táncelőadásról, amire annyira készültek barátaikkal, és az addigi együtt lógásoknak is vége szakad. A felnőttek közben a dráma másfajta mélységét élik át: ez a mélység-differenciál az első fél órában a színészi alakításokban is élesen visszaköszön: a felnőttek (Joschla Weiß, Roxie Thiele-Dogan, Simonida Selimovic) profi játéka és a fiatalok (Estera Iordan, Estera Stan, Ramona Rahimic, Alexandra Cobzaru, Adrian Ernst) színpadi jelenléte között azért elég mély szakadék tátong. 
 
A vízumért és útlevélért sorban állós jelenet ellenben már remek karaktereket vonultat fel, itt már a fiatal és az érett színészek egyaránt hiteles epizódalakításokat nyújtanak, bár a legerősebb színpadi jelenlét a másfél óra alatt végig Simonida Selimovicé, aki játsszon akár olyan anyát, aki gyermekét a feledni vágyott rettenetbe kénytelen visszaengedni, akár a tiniket kereső rendőrpáros egyik tagját, vagy mondjon ódát az útlevélhez, mindenben maximális teljesítményt nyújt. 
 
A balkáni rokonokkal való találkozás jelenetében a délszláv virtus kikarikírozott vérbősége számos tragikomikus helyzetet szül, amit az előadás rendesen ki is aknáz. A projektoron közben időről időre a történet alapját adó valós esetet elszenvedő két kamaszfiú rövid vallomásai peregnek. Az archívoknak elvileg segíteniük kellene mélyebbre merülnünk a hazátlanság kálváriájába, ám sem a rövid, de súlyos mondatok, sem a hazaautózás-jelenet mögé vetített pristinai sztráda-fahrt nem éri el, hogy levegőt alig kapjak, hogy még órákig, napokig azon kattogjak, hogy milyen jó, hogy ilyet nekem nem kellett átélnem és másnak miért kell. Ez elmarad. 
 
Selejtesek
Selejtesek
A második nap magyar ősbemutatója, Balogh Rodrigó Selejtesek című előadása a honi egészségügy posványába ágyaz klasszikus előítéleteket. Roma, drogos és a bántalmazás szélsőségéig sodródott fiatalok története elevenedik meg a Vallai Kert apró játszóterében.
 
Dzsenifer és testvére, két roma lány sétál a széksorok közt. Arról mesélnek, hogy tervezett gyerekek voltak-e, majd röpke felmérést tartanak a kérdésben a nézők között. Mögöttük két kórházi ágy meg éjjeliszekrény, ennyi a díszlet, több nem is férne el a játéktérben. Ebben a lepukkant kórteremben vár a szívbeteg Dzsenifer (Godó Katalin) operációra, miközben testvére (Godó Irén) többedik műszakját kezdi meg ugyanott, a magyar egészségügyes hiteles mintapéldányaként.
 
Dzsenifer, „Zsóti” és Napsugár kilátástalan vágányon robogó kallódását a kórteremnyi térbe zártság ismerteti meg velünk. Nemcsak a szoba, de sorsuk foglyai is: a nem egyszer megszégyenített Dzsenifer roma származásnak hendikepjeivel szembesül nap mint nap. A kórterembe másodikként érkező Zsolti (Lakatos Dániel) egy jól menő orvos házaspár örökbefogadott fia, aki a figyelem- és szeretethiány miatt keveredett rossz társaságba. A harmadik beteg, az éppen májgyulladással küzdő, flegma Napsugár (Balázs Barbara) pedig a tudatmódosítók rabja, mert rádöbbent: kívülálló a szülei mellett. Mindhárman csak egy kis jóérzésre, odafigyelésre vágynak. 
 
Fotók:
Fotók: Vincze Alina
Tiniszlenggel teli szöveget írni anélkül, hogy mesterkéltnek hatna, talán az egyik legnehezebb feladat. Balogh Rodrigó író-rendezőnek és Illés Márton dramaturgnak sikerült: elhiszem, hogy a három fiatalban ott és akkor születnek meg a kimondott gondolatok.
 
Ahogy telnek a percek, oldódik a fiatalok közti kezdeti ellenszenv, omlanak az egymással szembeni előítéletek, változnak a relációk, előbb Zsolti, majd Napsugár lesz a fura outsider, azután a két lány zár össze a fiú ellen, végül a közös kórházi szívás – nem jön orvos, nem is fog jönni, nem lesz szívműtét sem – trióvá gyúrja őket, amibe a végletekig elcsigázott ápoló is becsatlakozik. Együtt fogalmazzák meg: nem panaszkodni kell, hanem segíteni, úgy és ott, ahogy és ahol tudnak. Világos, hogy nem ők fogják megváltani a szép lassan megdöglesztett egészségügyi rendszert. De megkereshetik a pontot, ahol hozzá tudnak tenni: véradók lesznek. A záróképként a falra vetített kis klip vidám kvartettjükről a véradó központban maga az optimizmus: ők ennyit tudnak tenni, hát megteszik. És ugyanezt kérik tőlünk is.