Interjú Mészáros Blankával
2019.09.09.

„Napról napra vannak olyan ügyek, amikért kiállhatnánk. A kérdés az, hogy ki megy elől, ki viszi a lángot, ki áldozza fel magát.” – Mészáros Blankával, az idei Színikritikusok Díjának egyik jelöltjével beszélgettünk. DÉZSI FRUZSINA ÍRÁSA.

Revizor: Milyen a viszonyod a kritikához? Olvasod rendszeresen, hogy mit írnak rólad?

MB: Hazugság lenne azt mondani, hogy nem, hiszen a színház lépcsőfordulójában mindig ki vannak téve a legfrissebb kritikák. Akarva-akaratlanul belebotlunk, így még mielőtt felmegyünk a színpadra, van mivel tüzelni magunkat. Persze ez egy szubjektív műfaj, ezért nem nagyon fáj miatta a szívem, még akkor sem, ha igazságtalanságot érzek, hiszen ha én nézek egy előadást, nekem is támadnak olyan gondolataim, amik nem feltétlenül esnének jól az alkotóknak. Azt hiszem, számomra akkor válik érdekessé egy kritika, ha azt látom, hogy építő jellegű, hogy a kritikus gondolkodott az előadáson. 

R: Vannak olyan emberek, akiknek a véleményében feltétel nélkül megbízol?

MB: A kedvesem véleményét kikérem, és az is nagyon jó, amikor a szüleim beszélnek az előadásról. Ők ugyan színházszerető emberek, de nem ebben a közegben szocializálódtak, úgyhogy teljesen laikusként állnak hozzá. De mégiscsak az a legfontosabb, hogy a kollégáim mit gondolnak, feltéve, ha bátran el merik mondani.

R: Te milyen bátran nyilvánítasz véleményt?


MB: El szoktam mondani, amit gondolok, de előtte azért mérlegelem, hogy van-e helye a kritikának. Azért, hogy valakit megbántsak, vagy hogy elvegyem a kedvét pusztán mert nekem rossz napom volt, és nem értek egyet azzal, amit a rendező kitalált, nincs értelme. Voltam már olyan helyzetben is, hogy azt éreztem, nem jó az az anyag, amiben a kollégám játszik, vagy éppen csak az ő szerepe nem működik, ezt pedig nem ajánlatos megmondani közvetlenül azután, hogy lejön a színpadról. De rajongani nagyon szeretek. Szerintem az is hihetetlenül fontos, hogyha látok valami jót, akkor azt elmondjam, megírjam. Épp emiatt esik olyan jól, hogy a kritikusok jelöltek erre a díjra. Az már az én ügyem, hogy nem merem magam beleringatni az ilyen dolgokba, mert félek a csalódástól.

R: Önkritikus vagy?

MB: Persze, de nem kérdőjelezem meg magam állandóan. Teszem a lábaimat előre, lépek, lépek, megyek a különböző utakon, és az is rendben van, ha éppen nem jól döntök.

R: A nézők gondolatai eljutnak személyesen hozzátok?

MB: Sokan írnak Facebookon vagy Instagramon, főleg most, hogy a Brazilok fut a tévében. Ez mindig jól esik, és mindenkinek válaszolni is szoktam, aki nem valamiféle ajánlatot tesz. De szerintem ez a természetes, mert végül is kik vagyunk mi, hogy ne válaszolnánk azoknak az embereknek, akik számára fontos, amit csinálunk. Persze azokban a színházakban, ahol a színészek magánélete folyamatosan sajtótéma, és a nézők azt hiszik, hogy már ismerik őket, mert tudják, mi a gyerekük neve, mikor váltak el, hova mentek nyaralni, ez egy nehezebb, terhesebb ügy. Nekünk, hiszen szerencsére a médiának ez az oldala elkerül, minden nézői közeledés nagyon jól esik.

R: Nálad a színházi élet mennyire válik el a civiltől?

Máté Gáborral a Jeanne d'Arc című előadásban.
Máté Gáborral a Jeanne d'Arc című előadásban.
MB: A civil életemben megpróbálok másokra figyelni. A színházban rengeteg energia elmegy magadra, a saját helyed megtalálására, ezért olyan emberek társaságában szeretek lenni leginkább, akik nem ezzel foglalkoznak. Amikor elmerülök az ő dolgaikban, akkor „normális ember” leszek, de ha egy kollégával találkozom, természetesen már a negyedik mondat a színházról szól. Jó ebből kiszakadni és az élet más területeire fókuszálni. De persze a munkám és a magánéletem mindig hatni fog egymásra. Sokszor előfordul, hogy csak az előadásokon kezdem megérteni, hogy az adott szereppel miért éppen azon az úton indultam el, hogy honnan jönnek belőlem bizonyos hangok. Illetve, ha egy olyan eseményt kell reprodukálnom a színpadon, ami a való életemben is megtörtént, akkor az csak a valóságon keresztül fog megszületni. Ajándékot kaptam a kezembe, azt csinálom, amit a legjobban szeretek. Néznek minket az emberek, jelentünk nekik valamit, míg más csak bemegy a munkahelyére, lehúzza a napi nyolc óráját, és alig várja, hogy végre jöjjön a hétvége. Egy színésznél nem így van, és ezen a pályán nem is lehet úgy megmaradni, hogy nem a színházat tekintem az életem értelmének.

R: Mi az a szellemiség, ami igazán vonz téged a színházban?

MB: A Katonában legtöbbször a rendezők választják az anyagokat, ebben a folyamatban nem igazán veszünk részt. Az szuper, ha ezeken a munkákon felül a társulatban marad még kapacitás a kísérletezésre – ilyen volt például a Dankó Pisti által rendezett Holt lelkek. Ezek a fajta szerelemmunkák, keresgélések tartanak frissen. 

R: Jeanne d’Arc karakán, véleményformáló személyisége mennyire áll közel hozzád?

MB: Egyetértek azzal, ami a színpadon elhangzik, de vannak olyan mondatok, amelyeknél én más szórendet vagy kifejezéseket használnék, máskor erőszakosabb és könyörtelenebb lennék, vagy épp sokkal gyengédebb és részrehajlóbb, mint Jeanne d'Arc, hiszen az én emberi silányságaim nem egyeznek az övéivel.

R: Te is beleállsz a szélsőséges helyzetekbe?

Kocsis Gergellyel a Jeanne d'Arc című előadásban. Fotók: Dömölky Dániel
Kocsis Gergellyel a Jeanne d'Arc című előadásban. Fotók: Dömölky Dániel
MB: Azért, ami nekem fontos ahhoz, hogy másnap fel tudjak kelni az ágyból és ne köpjem szembe magam, kiállok. Aztán van olyan dolog, amit idővel elengedek. Nem azért, mert szépen ráhagyom, hanem egyszerűen a korlátoltságaimból adódóan sem gondolhatom azt, hogy én mindent tudok, vagy hogy mindig úgy jó, ahogy én azt elképzeltem. Régen menekültem, és még most sem szeretek konfrontálódni, mert elérzékenyülök, remegek, sírok, gyenge vagyok. Vannak olyan eszközök, amik taccsra tesznek. A verbális agresszió ellen például nehezen tudok védekezni. Színpadon viszont szeretek kiabálni, veszekedni, mert tudom, hogy mi lesz a vége. Valószínűleg azért is jó színésznek lenni, mert ezeket az indulatokat kiélhetjük előre meghatározott keretek között. Nehezen tudok túllépni az igazságtalanságokon, de magamban dörmögő típus vagyok, ez pedig kezd már idegesíteni. Miért nem szitkozódom hangosan? Ha valami bajom van, akkor igenis álljak ki magamért, ha pedig ehhez nem vagyok elég bátor, akkor tűrjem a megaláztatást, mert akkor az vagyok, akit el lehet nyomni. Rossz helyzetek ezek, mert nem szeretnék sem elnyomó, sem elnyomott lenni, de nem lehet mindenkivel megbeszélni a dolgokat. Ilyen ma már a politika is: megsüketülsz egy idő után. Minél jobban elhitetsz magaddal valamit, legyen az jó vagy rossz, annál nagyobb az esélye annak, hogy egyszer csak nem lesz füled meghallani a másikat. Az ilyen emberekkel pedig nem lehet beszélgetni, mert soha nem lesznek nyitottak az értelmes és türelmes párbeszédre.

R: Mit gondolsz, vannak ma olyan ügyek, amikért például a mi generációknak kötelessége lenne kiállni?

MB: Napról napra vannak olyan ügyek, amikért kiállhatnánk. A kérdés az, hogy ki megy elől, ki viszi a lángot, ki áldozza fel magát. Ez a szerep sosem végződik jól. Itt van Jeanne d’Arc: eljön egy 16 éves lány a faluból, bejárja fél Franciaországot, olyan magasra emelkedik, amilyen magasra még a király sem tud, és amikor elérkezik oda, hogy visszamehetne a falujába, képtelen rá. Vége a küldetésének, de lehetetlen folytatni az addigi életét, pedig lenne választási lehetősége. És arról se feledkezzünk el, hogy ő is ugyanúgy embereket öl meg, vagy arra ad parancsot, ez pedig egy másik szemszögből szintén nem igazságos. Amit csinál, az nem lehet abszolút jó, ezért is nehéz ez a szerep. Sosincs olyan, hogy mindenki azonosulni tud egy eszmével.

R: Nincs abszolút jó?

MB: Még azt sem tudom megmondani, hogy az ember eredendően jó-e. A katolikus vallás azt mondja, bűnnel születünk, de én ezt nem szeretem. Édesanyámék mesélték, hogy voltak egy keresztelőn, és ott arról volt szó, hogy a csecsemő, akit kereszteltek, bűnös. Én nem hiszek benne, hogy eleve el van rendelve a sorsunk, inkább hogy megvan bennünk a lehetőség a jóra és a rosszra is. És bár ez azt jelenti, hogy mindenkiből lehet gazember, de mégis: ha megszületik a gyermekem, nem bűnösként szeretnék ránézni. Inkább az jut majd eszembe, hogy remélem, nem örökli tőlem a hülyeségeimet és a gyengeségeimet, de a nagymamám jósága és ereje viszont meglesz benne. Ő is felnő majd, lesz neki minden a kis tarsolyában, és majd eldönti, hogy mit vesz elő belőle.