Revizor: A Színház- és Filmművészeti Egyetem előtt elvégeztél egy tanodát. A színházi szakma gyakran lenézéssel emlegeti ezeket a helyeket, ám valójában elég keveset tudunk a működésükről. Milyen volt nálatok a képzés?
Vizi Dávid: Ezek a költségtérítéses képzések általában színházak stúdiói, amelyek azzal kecsegtetik az oda jelentkezőket, hogy aki elvégzi, az bekerülhet az adott színház társulatába. Én az Operett stúdiójába, a Vasutas Zeneiskolába jártam, ahol az első félévben csak mesterség óráink voltak, de a második félévtől már bekerültünk előadásokba statisztaként. Második és harmadik évtől nagyobb megszólalásokat, sőt, nagyobb szerepeket is kaptunk. Harmadik év után pedig eldönthettük, hogy maradunk a színháznál valamilyen státuszban, vagy megyünk tovább más irányba.
R: Te eredendően zenés színész szerettél volna lenni, és később fordultál csak a próza felé?
VD: Igen, szerettem énekelni. De a főleg azért jelentkeztem a Vasutasba, mert rögtön a középiskola után nem sikerült a felvételim a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Volt akkor egy drámatanárom, aki azt mondta, ha most nem próbálom ki magam, akkor lehet, hogy elmegy az egésztől a kedvem.
R: Egy korábbi interjúban azt mondtad, hogy te Zsámbéki-tanítvány vagy. Mit jelent ez a gyakorlatban?
 A Holt lelkek című előadásban. |
VD: Mi, akik Zsámbéki Gábornál tanultunk, az ő mániáit látjuk a saját munkánkban. Nagyon fontosnak tekintette, hogy valódi színházi helyzeteket alakítsunk ki a színpadon, és ebben fontos szerepet játszott a nézőpontváltás, hogy soha ne csak egyetlen igazság szólaljon meg a jelenetekben. Jó példa erre a Rozsdatemető 2.0-ból az első felvonás végén Hábetler Jani és Zentay egymásnak feszülése – az a jelenet attól működik, hogy mindkét szereplőnek megfogalmazzuk benne az igazságát.
R: Mi volt a legfontosabb számodra Hábetler Jani figurájának felépítésekor?
VD: Az anyjához fűződő viszonya, hogy Pék Mária mit tesz meg a családért, hogy ehhez az idős Hábetler hogyan viszonyul, és hogy Jani milyen szerepet tölt be ebben a hármas egységben. Később aztán Pék Mária helyett Reich Kató veszi át Jani életében ezt a szerepet.
R: Hábetler Janit az előadásban sokáig a benne felgyűlt feszültség és düh jellemzi leginkább. Ám mikor az előadás végére megöregszik, eltűnni látszik belőle az indulat. Gondolkodtál rajta, hogy miért?
VD: Talán inkább csak átalakul. Nagyon szélsőséges indulatai és gondolatai vannak, amik a későbbiekben tapasztalattá szelídülnek. Amikor a második felvonásban Zentay és Hábetler Jani fia összeverekednek, és Jani rászól a fiára, hogy ne vegye fel a sértéseket, akkor azt azért mondja, mert ő is egy ehhez hasonló veszekedés miatt került börtönbe korábban, és meg akarja védeni ettől a fiát. Ez arra bizonyíték, hogy Hábetler Jani a börtönévei alatt megtanult mérlegelni.
R: Te tapasztalod magad körül azt, amire az előadás végül kifut: hogy történhet bármi, akár egy rendszerváltás is, mi mindig ugyanazok a kispolgárok maradunk?
VD: Bizonyos szempontból rosszabbnak tűnik a helyzet, mint a rendszerváltás előtt volt. Megváltoztak az emberek. Hogy Pék Mária le tudott ültetni az asztalához egy zsidót, egy kommunistát és egy nyilast egyszerre, az azt bizonyítja, hogy hatalmas tudásnak van a birtokában, hiszen abban a világban folyton attól kell félni, hogy az egyik ember bemártja a másikat. Hogy ki márt be és kit, az nyilván az aktuális politikai állástól függ.
R: Hiszel abban, hogy a színház erejével meg lehet változtatni az emberek gondolkodását?
 A Rozsdatemető 2.0 című előadásban |
VD: Ha nem hinnék benne, az nagyon nagy baj lenne. Mikor elkezdtem színésznek tanulni, ez volt mellette a legfőbb érvem. De az is igaz, hogy nagyon sok emberhez nem ér el a színház. Ahonnan én jöttem, ott a színház egy úri fogalom, ott a legtöbb ember nem tudja, ki Zsámbéki Gábor vagy Fullajtár Andrea, mint ahogyan én sem igazán tudtam, amikor felvételiztem hozzájuk.
R: És honnan jöttél?
VD: Borsodból, egy Miskolchoz közeli faluból, Tiszaújvárosba jártam gimnáziumba.
R: És hogy találtál rá akkor a színházra?
VD: Gyerekkoromban láttam egy drámaszínjátszócsoportot, és mikor mentem gimnáziumba, akkor azonnal jelentkeztem oda.
R: Ha azt kérdezném, hogy milyen színész vagy, mit mondanál rá? Milyen játékmód áll hozzád közel?
VD: Nekem jól áll a kisrealista játék, és szerintem humoros is vagyok – de lehet, hogy ezt mások másképp látják. Nehéz erre válaszolni, mert az elmúlt hat évben sokat változott a gondolkodásom. Például a musicalek terén: ott kezdtem a tanulmányaimat, aztán elkezdtem gyűlölni, ma pedig már elég árnyaltan látom ezt a műfajt. Emiatt nehéz magamról is bármi biztosat állítanom. Szeretnék minél többféle színész lenni.
R: Egy éve szerződtetett a Katona. Hogy érzed magad ott?
VD: Néha lemaradva érzem magam, amikor régi színészekről, darabokról mesélnek a kollégák – van mit bepótolnom, de élvezem is a tanulást.
R: Olvasol kritikákat?
 A Leláncolt Prométheusz című előadásban. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |
VD: Sok embernek mondtam már azt, hogy nem, de ez nem igaz. Az ember nem tudja figyelmen kívül hagyni, hogy mit írnak róla.
R: De miért mondtad? Ciki dolog?
VD: Ez a jelenet úgy szokott lejátszódni, hogy azt kérdezik tőlem: „olvastad, hogy mit írt rólad xy?”. Mire én azt szoktam válaszolni, hogy „dehogy, én nem olvasok kritikát”. Aztán hazamegyek és elolvasom.
R: Téged szeretnek a kritikusok. Még negatív félmondatot sem találtam rólad a kritikák között.
VD: Majd egyszer biztos eljön az az idő is. Már a kollégák felhívták rá a figyelmemet, hogy én még nem tudom milyen, mikor az ember csomó energiát fordít a munkájára, és a végén valaki elintézi mindezt egy cinikus félmondattal.
R: És mennyire látsz rá arra, hogy más színházakban milyen előadások mennek?
VD: Igyekszem minél többön ott lenni – persze ezt csak pesten tudom megvalósítani, vidékre menni sajnos nincs időm. Itt is van mit bepótolni, de nem vagyok nagyon lemaradva.
R: Milyen érdekes, hogy már másodszor jön elő rövid időn belül a lemaradás/felzárkózás problémája. Vajon miért?
VD: Ez van velem most: egy furcsa szakmai keresgélés közepén vagyok, próbálom meghatározni saját magam. Most is, hogy leültünk beszélgetni, azt érzem, hogy a mondatoknak csak egy részét vagyok képes elmondani, aztán pont helyett pont, pont, ponttal fejezem be őket.
R: Tehát éppen az a sok kérdés képlékeny most számodra, amit az előbb feltettem neked azzal kapcsolatban, hogy milyennek látod saját magad?
VD: Kivételesen jó helyzetben vagyok azzal, hogy bekerültem a Katonába két év gyakorlat után, eljátszhattam a Holt lelkek főszerepét, három nagyon jó szerepet a Leláncolt Prométheuszban, utána pedig megkaptam Hábetler Janit. Ezért is van ez a három pont a mondat végén, mert úgy érzem, hogy nagyon kevés embernek adatott meg ez a lehetőség, amit én kaptam.
R: Úgy érzed, hirtelen jött neked a mélyvíz?
VD: Dehogy, mindenki arra a pillanatra vár, hogy jöjjön neki egy ilyen mélyvíz. De most, hogy benne vagyok, egyelőre nem a víz felszíne felé úszom, hanem odalent keresgélek. Vannak olyan élethelyzetek, ahol mondjuk döntés előtt állok, és azt mérlegelem, hogy számomra fontos emberek hogyan döntenének az én helyzetemben. Azon dolgozom, hogy a pont, pont, pont mögött most már én is ott legyek.