Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A BELSŐ VIETNÁM

Apokalipszis most – A végső vágás
2019. szept. 1.
Felfedezni a dzsungelben a bennünk élő Marlon Brandót – erre biztat Francis Ford Coppola gyönyörű lázálma és Új-Hollywood legvadabb mutatványa, az új időkhöz igazított Apokalipszis most. NAGY V. GERGŐ KRITIKÁJA.

A múlt századi amerikai történelem legfontosabb eseményei legalább annyira filmek, mint valóságos történések. Az összevérzett Jackie Kennedy lényegében egy thriller szemcsés képein indul el hátra az elnöki kocsi csomagtartóján, a Holdra szállás felvételeit sokak szerint maga Stanley Kubrick rendezte meg, 2001 szeptemberében pedig amatőrfilmesek és tévés újságírók készítettek költői képsorokat a toronyba robbanó repülők horrorjáról. 

És vajon készült valaha jobb háborús film, mint a vietnámi háború? Hannah Arendt szerint ebben a harcban a stratégák legfőbb célja a széles körű fogyasztásra szánt képek gyártása volt – méghozzá olyan képeké, amelyek meggyőzik a világot az USA legyőzhetetlen szuperhatalmáról. „Menj tovább, mintha harcolnál!” – ordítja a katonákat kamerázó tévés újságíró (Francis Ford Coppola) a főszereplőnek az Apokalipszis most egyik jelenetében, mire a megilletődött férfi lassan felemeli a puskáját, és engedelmeskedik.  

Ha Vietnám egy film, úgy a legjobb Vietnám-film legfeljebb egy remake lehet. „A filmem nem egy film. A filmem nem Vietnámról szól. A filmem Vietnám” – nyilatkozta Coppola filmje 1979-es cannes-i sajtótájékoztatóján, és ez a nevetségesen bombasztikus állítás meghökkentően hitelesnek tetszik azoknak, akik ismerik az Apokalipszis most produkciós történetét. 

Ez a vadregényes mese a saját milliárdos vagyonát kockáztató, bozontos szőrzetű mozi-fenegyerekről szól, aki a Keresztapa-filmek sikerétől megvadulva a hóna alá csapta Joseph Conrad kisregényét (A sötétség mélyén), és saját cégével hadseregnyi stábot vezényelt a Fülöp-szigetekre, hogy aztán a 238 napig húzódó forgatás alatt elveszítse a díszleteit (egy tájfun mindent szétrombol!), főszereplőjét (Harvey Keitelt ki kell rúgni, Martin Sheen infarktust kap!), a pénzét (Brando egymillió dollárt kér előlegként!), szakmai biztonságát (elég egy pillantást vetni a későbbi munkák nívójára), és alighanem egy időre a józan eszét is. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Ez a film nem csupán logisztikai értelemben hasonlítható a vietnámi háborúhoz (elvégre egyes akciók – például a Wagnerre komponált falutámadás elképesztő szekvenciája – drágábbak és bonyolultabbak voltak a vonatkozó hadműveleteknél), de kivitelezésének katasztrófájában és végkimenetelének bizonytalanságában is: Coppola végül éppúgy a dzsungel foglya és áldozata lett, mint művének hőse, Kurtz, vagy éppen Lyndon B. Johnson.  

Az Apokalipszis most egy látványos és grandiózus, de homályos értelmű és kudarccal végződő vállalkozásról mesél – sőt, talán maga is az. A riadtan csillogó szemű Willard századost (Martin Sheen) azzal a feladattal küldik a vadonba, hogy kutassa föl és ölje meg a megtébolyult Kurtz ezredest (Marlon Brando), de az elfajzott atyai tekintély kiiktatása valójában a téboly megértésének tétova kísérlete is. 

Martin Sheen poszt-traumás Odüsszeusza báván néz szét a vietnámi folyó mentén  az amerikai őrület formáit leltározva (szörfmániás hadvezértől eksztatikus Playboy-nyuszi fellépésen át a hullákkal kidekorált Kurtz-kolóniáig), de a Doppelgänger utáni kutatás és a pikareszk kalandok során legkivált önmaga tudatalattijában hatol egyre mélyebbre. A nyitányban a háború emléke miatt zokogó férfi ököllel bokszol a tükörbe, hogy aztán a torz tükörképét, ezt a Vietnám alkotta rémalakot (tehát Kurtzot) lemészárolva állítsa helyre a lelki épségét. 

De vajon Willard – akinek Kurtzzá kell válnia, hogy megszabaduljon a benne élő Kurtztól – tényleg megért valamit abból, amit Marlon Brando motyog neki a sötétből a bizarr fináléban? S van egyáltalán bármi értelme ezeknek a metafizikai zagyvaságoknak?  Coppola hőse egyre inkább eltéved a dzsungel ködében, és mintha ez a bizonytalanság kísértené a film rendezőjét az utolsó harminc perc alatt – aki idővel éppannyira nehezen tudta meghatározni vállalkozása célját és legfőbb állítását, mint az egyszeri vietnámi katonák, vagy a beavatkozás mellett érvelő elnök. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Alighanem ez a rendezői bizonytalanság szülte az Apokalipszis most legújabb változatát, a Final Cutot is. A mindig elégedetlen Coppola 2001-ben világra vajúdott egy erősen túlhízlalt és ritmustalan változatot (Redux), de most szerencsére húsz percet visszanyesett az akkor ránk tukmált fölöslegből. Igaz, a Final Cut így is tartalmazza a francia telepesek kínosan teátrális vitáját a narancsszínű alkonyatban, szóval ha valamiért érdemes megnézni ezt a verziót, az nem a jelenetek optimális elrendezése, hanem inkább az eredeti felvételekből újradigitalizált 4K minőségű kópia. 

Willard komótos hajóútja sosem volt ennyire érzéki és delejező élmény: a gigantikus díszletek lomha feltérképezését gyomormélyben dörrenő basszusok teszik feszültebbé, a narráló Martin Sheen dohánnyal érlelt hangja kéjesen sercegve szól, és a folyómenti világ álomszerűségét harsányan lobogó színpaletta hangsúlyozza. „Dzsungel-diszkó” – mondta a film színhasználatáról Stanley Kaufmann negyven éve, de ha már a zenénél tartunk, Coppola műve ebben a formájában inkább a progresszív rock felé húz: kompakt, világos művészi vízió és tiszta narratív forma helyett gyönyörű magánszámok és túldíszített epizódok esetleges sorából áll össze. Vietnám itt nem egy ország, hanem afféle látványos partvidéki téboly, amelynek jelentése titok marad, de letaglózó szépségét nehéz volna tagadni.    

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek