Enyhe kifejezés, hogy az Az két éve letarolta a piacot: a világszerte 700 millió dollárt kaszáló film minden idők legsikeresebb horrorja lett, és egyben elhozta a Stephen King-reneszánszot. Ha az elsöprő siker okait keressük, nyugodtan rámutathatunk a nyolcvanas évek iránti nosztalgiára, amit épp azokban az években járatott csúcsra a King horrortárát szabadon rabolgató Stranger Things; az emberek sosem múló félelmére a bohócok iránt, amit Bill Skarsgård rém nyugtalanító alakításával sikerült még tovább mélyíteni; vagy épp az interneten végigsöprő, bohócos mémekben megnyilvánuló hájpra, amely már a premier előtt szavatolt a kasszarobbantásért.
Még azt is hozzávehetjük, hogy Andy Muschietti remek csapatot toborzott a Vesztesek Klubjához (köztük a Stranger Things-főszereplő Finn Wolfhardot), akik a felnőtt korhatárnak köszönhetően valódi gyerekek lehettek, vagyis pont olyan szabatosan, ízes káromkodásokkal, néhol vicces, néhol tapintatlan őszinteséggel beszélhettek az őket érdeklő dolgokról, szexről, szerelemről, suliról, ahogy a kiskamaszok szoktak. Egy dolgot viszont biztosan nem fogunk megtalálni semelyik listán sem: a pszichológiai mélységet, amit Muschietti csak sejtetett, de sosem bontott ki igazán Stephen King történetéből, pedig azzal valóban a klasszikusok közé katapultálhatta volna az Azt.
A gyerekevő Pennywise – a könyvben és az 1990-es minisorozatban: Krajcáros – nem csupán egy alakváltó szörny, hanem metaforikus gonosz, akit mindenki a legbensőbb szorongásának kivetüléseként lát. Nemcsak gonosz bohóc, hanem trükkmester, aki a szimpla gyilkolás helyett játszik az áldozataival, mert elsősorban a félelmükből, és csak utána a húsukból táplálkozik. Ennek a kivételes szörnytulajdonságnak különösen a folytatásban illett volna jelentős szerepet kapnia, amikor a Vesztesek – Derry kisváros kiközösítettjei, akik az első részben gyermeki furfanggal győzték le a természetfeletti fenyegetést – 27 évvel később, immár felnőttként térnek vissza a szülővárosukba, hogy végleg leszámoljanak Pennywise-zal.
 Jelenetek a filmből |
Ez a rész ugyanis már egészen nyíltan szól többről, másról, mint egy rusnya bohóccal folytatott összecsapásról. Emlékezet, felnövés, hit – efféle nagy, súlyos témák vannak terítéken, és olyan kérdések, miként ismételjük felnőttként a gyerekként megszokott traumákat, azok hogyan manipulálják az emlékeinket, és hogyan tér végül úgyis vissza minden, amit megpróbálunk valahová jó mélyre lefojtani.
Ezért is olyan látványos, hogy Muschietti most sem talált megoldóképletet az Az dramaturgiai feladványaira, és a rekordhosszú – két és háromnegyed órás – játékidőnek köszönhetően még nagyobb léptékben ismétli meg azokat a hibákat, amelyek már az Első fejezetet is szétzilálták. Nevezetesen: egyik, másik film is inkább hat nagyszabású, de egymásról leváló horrorjelenetek füzérének, mint grandiózus, összefüggő mesének. Mindkét Az ötletes, de idővel ellaposodó variációja a bohócos ijesztgetéseknek, melyekben Pennywise ugyanabban a ritmusban hozza ránk a frászt: becsalogatja a gyerekeket egy olyan zugba – málló kísértetházba, koromsötét ereszcsatornába, földalatti csatornarendszerbe –, ahová nem kéne belépniük, ott baljós zene kíséretében látomást bocsájt rájuk, majd hangos puffanások – jump scare-ek – közepette megpróbálja őket felzabálni.
Muschietti pedig olyan következetesen vallja azt az elvet, hogy ami nem romlott el, azt nem is kell megjavítani, hogy nemcsak kétszer, háromszor, de hatszor, hétszer, az új filmben pedig akár tízszer, húszszor is elsüti ugyanazt a fegyvert. Igaz, most már az emberfejű rovarok és/vagy a póktestű emberek iránti vonzalmát is kiéli, de a recept ugyanaz: kocsányos szemű, groteszk lények robbannak elő a sötétből, bumm, jön az ijedtség, majd a felismerés, hogy ez illúzió, a bohóc trükkje volt csupán.
 A képek forrása: MAFAB |
Ez volt az a stratégia, amely az Azt bombasikerré tette – hiszen önmagukban a jelenetek tényleg jól működnek, és mivel Muschietti remek stiliszta, ikonikus képek sorát fényképezte az első filmbe, amelyek a trailert és úgy en bloc a reklámkampányt is szenzációssá varázsolták –, és amely visszafelé sült el a Második fejezetben. Ennek a történetnek már sokkal inkább karakterfejlődésről, személyiségváltozásról, a barátságok átalakulásáról kellene szólnia, nem arról, hogy a Vesztesek megint egyesével, végtelenül mechanikusan előbb felidézzék, majd szembenézzenek a bohóc riogatásával.
A folytatásra ráadásul már emlékezetes nagyjelenetből is kevesebb, sőt kevés maradt. Beszédes, hogy a leghatásosabb közülük az, amelyben két Vesztes rémálma összekapcsolódik, mert az nemcsak egy régóta futó szál érzelmi csúcspontja lesz egyben, de annak a téves stratégiának a megbontása is, amely egymástól különváló és akár fel is cserélhető rémálmokba száműzi a hősöket, hogy azok rutinszerű ismétlődéssel szembesüljenek Muschietti kaptafa-dramaturgiájával.
Az Az: Második fejezete a közel háromórás játékidő ellenére unalmasnak nem, de sokszor hat önismétlőnek, és a történetben rejlő érzelmi mélységeket sem tudja maximálisan elénk tárni. Hogy miért múlja felül még így is a hollywoodi horrortermés nagy részét? Az okokat érdemes megint a remekül összeválogatott szereplőgárdában keresni: a Vesztesek felnőttként is összeszokott csapatot alkotnak, amelyből a hipochonder Eddie-t játszó James Ransone és a humoristaként a félelmeit, érzéseit piszkálódó viccek mögé rejtő humoristát remekül hozó Bill Hader is messzire kiemelkedik.
A vizuális világ, ha most nem is eredményez felejthetetlen képeket, így is gazdag, sokszínű és néha egészen eredeti; Muschietti továbbra is az egyik legügyesebb tanítványa a Guillermo del Toro-féle horroriskolának. Csak épp a klasszikusoktól marad most is bő kilométeres távolságban: lehet, hogy epikus horrornak túlontúl ambiciózus és emiatt csalódást keltő, popcornfilmként azért még így is korrektül szórakoztató a bevételi csúcsokat bizonyára most is megostromló Stephen King-adaptáció.