Az építészet, várostervezés, művészet és városi intervenciók határmezsgyéjén működő raumlaborberlint 1999-ben alapította nyolc építész. Vonzzák őket a „problematikus helyek”, ahol különböző politikai akaratok és érdekrendszerek ütköznek össze, elhagyatottak vagy erőteljes változáson mennek keresztül (vagy éppen a változás hiányától szenvednek). E helyszínek jelentik „kísérleti építészeti gyakorlatuk” elsődleges terepét, ahol „kutatásalapú design” folyamatokon keresztül keresik a terület alternatív használatának lehetőségeit. A munkába – külső szakértők mellett – minden esetben bevonják a helyi lakosokat is. 

Két évtizedes működésük alatt a tevékenységek széles skáláját fedték le: a városi regenerációs folyamatok segítésétől és a közösségi tervezéstől kezdve alternatív oktatási modellek és gyakorlatok kidolgozásán keresztül önálló (főleg köztéri, installatív) művészeti projektek megvalósításáig vagy más alkotók felkérésére készített díszletek tervezéséig.

Két, a közelmúltban indított nagyobb volumenű projektjükben közös, hogy évtizedek óta elérhetetlen vagy „szunnyadó” berlini helyeket revitalizálnak: egyrészt az Alexanderplatz közvetlen szomszédságában hosszú ideje üresen álló hatalmas Haus der Statistik épületében indítottak tízéves kollektív tervezési projektet, másrészt a 2008-ban bezárt Tempelhof repülőtér mellett található esővízgyűjtő medence területén alapították meg a Floating University-t.     

Ez utóbbi projektben valójában a raumlaborberlin két korábbi tevékenysége kapcsolódott össze: egyfelől a kollektíva aktív szerepet játszott a városon belül viszonylag központi helyen található repülőtér bezárásával „üresen” maradt hatalmas terület, valamint a hirtelen megváltozott jelentőségű és értékű berlini kerület újradefiniálásban (és a 355 hektár területű Tempelhof Feld beépítésének megakadályozásában), másfelől pedig 2015 óta rendszeresen szerveznek alternatív oktatási programokat Open Raumlabor University néven.

A Floating University-nek helyet adó esővízgyűjtő medence betonozott medre a XIX. században épült, feladata pedig – máig –, hogy a nagyobb esőzések idején a Tempelhof Feld hatalmas területén összegyűlt vizet tárolja, és csak fokozatosan engedje át a városi csatornázási rendszerbe. A viszonylag mélyen fekvő, fákkal és szabadidőtelkekkel körülvett medence gyakorlatilag láthatatlan a városi szöveten belül, és valójában egy kvázi-természetes közeg, különleges, alkalmazkodó élővilággal. 

A raumlaborberlin kutatásalapú design módszerének egyik sarokköve az 1:1 arányban való kísérletezés, amihez tökéletes terepet nyújtott a vízgyűjtő medence – így a projekt első éve alapvetően az Egyetem infrastruktúrájának megtervezéséről és kivitelezéséről szólt. A „kollektív, kísérleti tanulás jövőbemutató belvárosi vízparti laboratóriumát” 2018. májusa és szeptembere között húsznál is több németországi és nemzetközi egyetem hallgatója álmodta meg és építette fel helyi lakosok, szakemberek és művészek bevonásával. A fából készült épületek (zárt workshop-terem, nyitott százfős auditórium, közösségi tér és bár – valójában mind a „vízen”, vagyis a medence fölött átvezető pallókon állnak – és (magát a tározót leszámítva, ahová a helyszínen biztosított gumicsizmákban lehet begázolni) a teljes terület akadálymentesített. 

Az első év komoly feladatát jelentette a vízellátás megoldása, amire a szervezők nem mérnököt vagy építészt, hanem egy művészt, Katherine Ballt kérték fel – aki „Water Filtration and Infiltration art”-ként határozza meg saját munkáját. „Performatív laboratóriumtornya” egy nagyméretű vízkerékkel emeli a magasba a medence szennyezett vizét, ami különböző természetes szűrők (növényi szűrő, biohártya, gomba, kagyló, homok) szintjein átfolyatva végül ivóvízként érkezik vissza a bárba. 

Fotók: Floating University

A Floating University elsődleges célját a „városi lét napi rutinjának és gyakorlatának” kutatásában ragadta meg, s mivel e városi létünket (akárcsak létünket nagyobb általánosságban) egyre inkább a klímaváltozás határozza meg, az egyetem második évét e téma köré építették fel a szervezők. 

A 2019. augusztusában rendezett Climate Care (leginkább szabadegyetemként definiálható) esemény bevezetőjében olvasható: „Mivel az időjárási mintákban napról napra erősebben jelentkező változások tovább már nem hagyhatók figyelmen kívül, a köztudat elérkezett egy fordulópontig, és egyre több civil akció szerveződik világszerte. Ám e különböző tiltakozó megmozdulások, kampányok és események a krízist az elkerülhetetlen katasztrófa retorikájával írják le, vagyis nem csoda, hogy a helyzetre adott leggyakoribb reakció a tagadás vagy a depresszió – a cselekvésképtelenség érzete.” A Climate Care szembemegy e tendenciával, amikor olyan mindennapi gyakorlatokat keres, amelyek segíthetnek abban, hogy egyénként is ellenlépéseket tehessünk a klímaváltozás folyamatában – s ehhez kutatókat, tudósokat, aktivistákat és művészeket hívtak össze tíz napra.

Amikor a Floating University egyik szervezőjét arról kérdeztem, mit tehet egy művész ebben a folyamatban, a válasza az volt, hogy a művészet segíthet a klímatagadás és klímadepresszió enyhítésében, a globális helyzet felismerésében és a probléma iránti érzékenyítésben, valamint a kis lépésekben történő cselekvés ösztönzésében.

Az augusztusi eseményre meghívott művészek között szerepeltek „hagyományosabb” formákat képviselő alkotók (mint a medence közepén álló építmény csúcsos tetejét videómapping technikával tíz napon át olvadó jégheggyé változtató Rachid Moro, vagy az eltűnő sarkvidék képzeletbeli ökoszisztémáját hanginstallációvá komponáló Olivier Gobelet), de rendhagyóbb, a művészet és ökológia határmezsgyéjén dolgozó, s leginkább a design területéről érkezett művészek is. Alexandra Genis „critical food designer” igyekszik nem csupán embereknek, hanem más fajoknak is tervezni, így hangsúlyozva az egyre inkább veszélybe kerülő biodiverzitás fontosságát: Co-Hiving (Közös kaptár) című projektjében kenyértésztából készített, kisütött kaptárakat helyez el természeti környezetben (jelen esetben a vízgyűjtő medence különböző pontjain), és megfigyeli, milyen apró vagy nagyobb fajok telepednek meg a kaptárakban. Ana Lisa Alperovich bio-designer Make Material Sense (Értelmet adni az anyagnak) projektjében a medence területén található természetes anyagokból készíti a legkülönfélébb használati tárgyakat – amelyek később maradéktalanul lebomlanak. 

A cikk a Collegium Hungaricum Berlin, valamint az In Situ Network támogatásával született.